Élet és halál szétválaszthatatlan egység, ám az ember mintegy önvédelmező mechanizmusként hajlamos a halál gondolatát tudatalattijába száműzni egészen addig, amíg az onnan erőszakkal a felszínre nem tör. Borbély Szilárd életművének fontos alappillére a halál gondolati kivetülése az életre.
A fotózás általános szabályai szerint az a jó portré, amikor a fotózott személy pontosan a kamerába tekint, de mint minden esetben, itt is vannak kivételek, amik erősítik a szabályt. Ez a fotó például szerintem tökéletesen láttatja Borbély Szilárd emberi vonásait, lelki valóját. 
Pedig nem néz rám az író, lefelé tekint, mintha kímélni akarna engem, aki nézem őt. A testtartása, a leengedett válla miatt úgy érzem, hogy ha a tekintet rám vetülne, olyan fájdalmat közvetítene felém, ami letaglózna. Így inkább leereszti szemhéját, egy belső világba tekint, amelyben elfojtott fájdalom kering. Ahogy fekete alakja a sötét háttérből előtűnik, szimbólum erejű. Előlép a fájdalom, a szenvedés, az önvád lélekromboló világából, kezével egy korlátba kapaszkodik. Talán lelke mélyén abban reménykedik, hogy kívül tud maradni. Ha erősen kapaszkodik, még a normalitás talaján maradhat. Ám körüllengi alakját egy alattomosan gomolygó, mély fájdalom, amely bármikor visszaránthatja a túloldalra. Erről mesél nekem ez a fotó, amelyet Szilágyi Lenke készített az íróról. Attól zseniális a kép, hogy akkor is ezt érezném, ha nem ismerném Borbély Szilárd történetét. Tudom azt, hogy tragikus körülmények között veszítette el a szüleit, és önmagát hibáztatta a történtekért. Azt gondolta, ha aznap hazautazik, ahogy tervezte, megmenthette volna őket a rablótámadástól és a gyilkosságtól. Ez a marcangoló önvád lett az ő privát pokla, amely már jóval azelőtt megölte őt, mint ahogy az a valóságban is megtörtént. Addig pedig lírájának és prózájának is központi eleme a halál művészete lesz:
,,Amikor a szüleim életének tragédiáján gondolkodtam, meg azon, hogy milyen emberi sorsok vannak, akkor azzal a ténnyel szembesültem, hogy nem csupán váratlanul érte őket a halál érintése, hanem valószínűleg készületlenül is. Megnéztem a rendőrségi akta fotóit, és az édesanyám halotti arcán sem láttam a békét. Az az érzésem, hogy ma meghalnak az emberek anélkül, hogy bármiféle tanulsággal is szolgálhatna életük akár önmaguk, akár pedig hozzátartozóik számára. Hogy az életük nemcsak hogy nem a halál felé vezet, de a halálukból a körülöttük állók semmilyen tanulságot nem vonnak le. Nem a saját halálra gondolok, amiről Rilke beszélt, majd száz éve. Az már elveszett. Saját életünk sincs, akkor hogyan lehetne saját halálunk. Hanem csak annyit próbálnék észrevenni, hogy a halál tanulságokkal szolgál az életre vonatkozóan. Az ars moriendi, a halál művészete igen nagy tudomány, arra jutottam. Negyven után pedig úgy gondolom magamról, hogy ideje elkezdeni készülni a halálra. A jó halálra. És imádkozni a halottaimért.”
Egyre inkább elzárkózik a saját gondolatai közé és mivel egyre kevesebb időt tölt a valós világban, értékítélete is átalakul, az életében bekövetkezett tragédiák torz tükrén keresztül csak gyilkosok és áldozatok képeit vetíti egymásra, ám a sorokon keresztül előcsillan a szenvedések árán megszerzett tudás, amely a nyelvi formát is új szintre emeli írásaiban:
,,Ami van, azt természetesnek fogadjuk el. Számomra ez vált adottsággá, hogy vannak gyilkosok és vannak áldozatok. De ezzel aligha vagyok egyedül, nem rendkívüli ez. Az ellenkezője álságos, mintha a világot a béke és a szeretet hatná át. Téves spekulációkra ad alapot azt tenni meg alapzattá, hogy az ember eredendően rossz vagy eredendően jó volna. A morális fogalmak spekulatívak és hazug világot hoznak létre. A teremtés iszonyatos és közönyös, fogalmak előtti. A nyelvnek is van egy ilyen rétege, vagy efféle használata, ahol a szavak már nem tárgyak, nem szerszámok, nem a közlésre szolgálnak. Ott a metaforák összeroppannak a súly alatt, ott új jelentések születnek, ahol megszólal a közvetítő, nevezzük Krisztusnak, Messiásnak, Múzsának, Szellemnek, ahol az ember és a világ között történik valami. De ez talán nem is a költészet vagy a próza, hanem a nyelv titokzatos ereje.”
Rinner Anita
Új hozzászólás