81 éves korában elhunyt a magyar labdarúgás egyik legnagyobb legendája, Mészöly Kálmán.
„Bármit teszünk, tegyük szenvedéllyel, vagy sehogy” – szólt a hitvallása, amely rendkívül találó összefoglalása sokszínű, labdarúgóként és szakvezetőként is eredményes pályafutásának. Szenvedéllyel, teljes odaadással küzdött a gyepen, ugyanezt várta el társaitól, később edzőként tanítványaitól is. No persze az áldozatkész, mindig a legjobb teljesítményre törekvő, s azt másoktól is megkövetelő munkamorálhoz kivételes tehetség is társult esetében: rúgótechnikája, ütemérzéke, fejjátéka és gyorsasága emelte kora legjobbjai és a magyar futball halhatatlanjai közé.
Az első, magyar futballal kapcsolatos anekdotát is általa ismertem meg: az 1966-as angliai világbajnokság Brazília elleni csoportmeccsén sérült vállal tért vissza, csere ugyanis azokban az időkben nem létezett, de ha létezett volna, akkor sem biztos, hogy komoly összeget nyer az, aki arra teszi kevéske megtakarítását, hogy a trükköző dél-amerikai ékeket valósággal leradírozó, emellett még gólt is szerző Szőke Szikla hagyja magát lecserélni. Felkötött karral is elfejelt minden labdát, és bár az álomszerű diadal után az elődöntőbe jutás nem jött össze Baróti Lajos fiainak, a szigetországi seregszemle joggal gyarapítja a magyar futballtörténelem dicső fejezeteit.
A sziklaszilárd védő klubkarrierjét példaértékű hűség jellemezte: 13 esztendőn át szolgálta, s történelmi magasságokig emelte a Vasast, amellyel többek között négy bajnoki címet is nyert. Érdekesség, hogy 61 alkalommal ölthette magára a nemzeti szerelést, és szövetségi kapitányként is ugyanennyiszer dirigálhatta a következő generációk legjobbjait – noha akkoriban a válogatott irányítása meglehetősen bizonytalan, ingoványos területnek számított.
Kiemelkedő tudása, markáns karaktere révén már életében legendaként tisztelték. Ellenfelek, társak, tanítványok körében alighanem ez a tisztelet némi (egészséges) félelemmel is vegyült. Mi tagadás, ellent mondani mi sem mertünk volna neki soha. Egyvalamiben azért mégis: egy 2018-as gálán „gyenge palinak” nevezte magát (amikor életmű díjat vett át elérzékenyülve), holott ő aztán tényleg minden volt, csak éppen gyenge nem. Így abban is biztosak lehetünk, hogy a földi pályák után az égi gyepszőnyegen sem ad majd túl sok teret a trükköző dél-amerikai ékeknek.
Tóth Sándor
Új hozzászólás