Néha elgondolkodunk azon, vajon miért jutottunk oda, ahová. Mit rontottunk el? Mit tettünk jól vagy rosszul?
Kerekesszékből más a világ.
Magasabb az Isten.
Legmagasabb.
Ha kinézek a tolókocsimból az ablakon át, kékebbnek tűnik az ég.
Azúrabb.
Tisztábbak a felhők is, patyolatból siklanak hazafelé, ki tudja, honnan, meddig még, nekem?
Idelenn az élet meg ugyanaz.
Édeskés kávéillat minden reggel, ez a földi boldogság, egy pohár kefir vagy joghurt, fél pirítós, hogy jól induljon a nap.
Isten igéje minden napkeltekor megszólít, nyugtató, útadó betűk, szavak, mondatok a Könyvből. Indul a nap, két irányba.
Susorog a rádió, mondja a mondanivalóját, villog a számítógép, írja a betűtengert, a mentőöv nélküli áradatával. Aki beleesik, nemigen menekül, elnyeli a mondatsír, ha fönnmarad is, olyan kéz, szirt tartja, amely könnyen elereszt, elmerül.
Fölnézek az égre, szűk a rés a szomszéd háza teteje és a vakító Nap között, mégis élvezem, hogy elvakít.
De jó, Istenem!
Köszönöm, mennem kell, dolgom van, sok emberen kell még segítenem.
Hideg a kerekesszékem hajtókarimája. Erősen megmarkolom, most még csak ez van nekem. Nagy lendületet adok. Tovább kell mennem.
Vajon meddig gurulok? Meddig jutok?
Barna Attila
Új hozzászólás