A krisztusi keresztút 14 állomásból áll. A mi debreceni szenvedéstörténetünk ennél kevesebb, eddig 10 (bajnoki) stáció óta nyomja vállunkat.
Bő másfél évvel ezelőtt hallottuk utoljára a b-közepet ilyen vehemensen, ekkora hangerővel megnyilatkozni elégedetlenségéről. Hogy újra eljöjjön, kellett egy kis idő, de immár, a visszatérésből csupán néhány fordulót éltünk meg, s máris lehetetlen helyzetben állunk. A felcsútiaktól elszenvedett vereség már a legfanatikusabb szurkolóknak is sok volt. Huszti Szabolcs pedig tehetetlenül, a pályán látottaktól ledermedten hallgatta, ahogy a kapu mögötti szektorból távozásra szólítják fel. A fizikai atrocitás azonban - szerencsére - most elmaradt a stadionon kívül. Az elégedetlenség mégis egyre csak nő. Az elmúlt tíz fordulóban mindössze 9 bajnoki pontot sikerült összeszorgoskodni. Szorgoskodni? Kikínlódni. A Honvéd sima legyőzésén és a Gyirmót hazai kiütésén kívül nem sok babér termett a Vasutas számára, s még a tökutolsó Újpest ellen sem sikerült az elvárt eredményt teljesíteni.
Bírózni lehet, de nem érdemes. Pénz beszél…de ezt most hagyjuk! Amíg a 90 játékpercen át alakított produktum meg sem közelíti a megnyugtatót, a futball hibákkal teletűzdelt, szervezetlen formáját mutatja a Loki, addig nem sok jóban bízhatunk. A kapitány Dzsudzsák Balázs az öltözőben tüzel, még mindig meg tudja mutatni, hogy van tekintélye, ő még mindig A Dzsudzsák, de a mérkőzés alatti összetartás ezt egy cseppet sem bizonyítja. Egy, amolyan tipikusan magyar futballmegoldással lehetne definiálni mindezt: hazaadás félpályáról. Aztán egy legény van csupán, aki vállalja a felelősséget, a rutinos, a tapasztalt Varga József, mindenki Józsija - ő vállalja, amit a csapat rontott el, a csapategység egyetlen személyre csappan. Azért persze amellett sem érdemes elmenni, hogy az edzőváltáshoz kell egy távozó és egy érkező mester: no, de ki volna az, aki gatyába rázná ezt a jól ismert alakulatot, hogy ne az élvonal mezőnye várja tenyérdörzsölve a DVSC elleni három pontot, hanem mi mosolyoghassunk újra a riválisokon!? És végre valahára ledobhassuk a hátunkról a keresztet, hogy felszabadultan, büszkén menetelhessünk tovább, ahogy az Dzsudzsákék fénykorához méltó. Jöttek-mentek itt már külföldiek, legendás magyarok, de a régi jól bevált nevek valahogy mindig meg tudták fékezni a katasztrofális lejtmenetet. Hiszen akármennyire is fejétől bűzlik a legtöbb hal, a taktikát nem irodából, hanem a kispadról dirigálják.
Még egy érdekességet talán érdemes felvetni. Amíg a kézilabdapályán a győztes lányok megköszönik a szurkolást, tulajdonképpen mindenki más terítékre kerül az elhangzó dalok szófordulataiban, csak épp a piros mezben ünneplő lányok nem. Épp a lényeg fölött siklik el a figyelem. Ez a legnagyobb gond. A lelátón és a csapatnál tehát ugyanúgy figyelünk mindenre - csupán a válaszkeresésre nem. Addig pedig mégis járjuk megtörten kálváriánkat, szavakkal, ígéretekkel, magyarázatokkal próbáljuk könnyíteni piros-fehér keresztünket. Néha pedig belelépünk megpihenni a saját langyos, magyaros pocsolyánkba.
Barna Marci
Új hozzászólás