„Demencia: A szellemi leépülésnek ez a formája egyelőre nem gyógyítható, ezért az a művészet, hogy szebbé tegyük azt az időt, amit az égiek adtak” – mondja dr. Kiss Gabriella. Munkásságának egyik célja, hogy olyan „demensbarát” települések alakuljanak, ahol a segítő családtagok támaszt kapnak, „és még a bolti eladó is tudja majd, hogyan lehet jól viszonyulni az emberhez”
Gyermekként természetes, hogy a szüleink ott vannak a háttérben, segítenek, ha arra van szükség, és repülni engednek, amikor ennek jön el az ideje. Felnőttként hazajárunk - ki kevesebbszer, ki többször -, és szorongató érzés, amikor azzal szembesülünk, hogy a szüleink teremtette otthon biztonsága már nem ugyanaz. Lassú ez a folyamat, eleinte csak furcsálljuk, hogy édesanya, édesapa valahogy nem, vagy nem úgy hallja meg azt, ami nekünk természetes, logikus, de nem vitázunk. Tudják ők, mi jó nekik, nem szólunk bele, nem vállaljuk fel a konfliktusokat. Legyen úgy, ahogy ők szeretnék - gondoljuk, pedig ha jól figyelünk, már a kezdetekben tetten érhetőek a demencia, az Alzheimer kór első jelei. Érintettként, a jelenséggel szembesülve, tudatosul, hogy a gondoskodó felelőssége felnőtté vált gyermek-magunkra hárul. Nem ritka, hogy emellett, a mindennapok egyéb színterein is helyt kell állni. A feladat összetett, lekiismereti kérdéseket vet fel, gyötrődéssel jár. Szüleinkkel szemben kell felvállalni a szigorú szülő szerepét. Nagy a teher, nehéz vele megbirkózni, szükséges a szemléletváltás annak érdekében, hogy minél előbb felismerjük a jelenséget, és keressük meg a legjobb, lehetőség szerint megelőző megoldásokat. Ebben segít szakmai csapatával együtt dr. Kiss Gabriella, mentálhigiénés szakember, a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Idősek Otthonának szakmai koordinátora.
Első találkozásom Gabriellával élethelyzetemből adódott, spontán kopogtam be hozzá. Nyugodt, értő tekintete biztató, irodája kellemes, és még arra is figyelt, hogy a nehéz témához meghitt beszélgetős helyzetet teremtsen. Mindent rázúdítottam, ami eszembe jutott, elfogadtam a szakember segítségét, hogy megértsem, megfejtsem szüleim viselkedésének miértjeit, és közben azt is észleltem, hogy az enyéim sorsa, helyzete nem csak nekem fontos, hanem azoknak a szakembereknek is, akik őket gondozva, megértve nekem is segítenek.
Második beszélgetésünk rövid volt, az idősotthonból hazafelé tartva gyalogoltam, amikor rá jellemző emberséggel és segítő szándékkal ajánlotta fel, hogy elvisz autóval úticélomig. Ott folytattuk a beszélgetést, ahol pár órával előtte megszakadt. Rövid autózás volt – ebben a városkában nincsenek nagy távolságok -, és annyira belemelegedtünk a szófűzésbe, hogy mire észbe kaptam, a hazaút már visszafelé vezetett. Úgy váltunk el, hogy tele voltam kérdésekkel. Gabriella szakmai útja nem mindennapi és az, amit csapatával együtt végez, hiánypótló.
Dr. Kiss Gabriella doktori disszertációjának témájául a demenciát választotta. Nemzetközi fórumokon is elismert kutatásai bizonyítják, hogy nagy szükség van arra, hogy a hozzátartozók megnyíljanak, bizalommal keressék a szakembereket, segítséget kérjenek, merjék felvállalni a kétségeiket, és ezáltal a prevencióra is felkészüljenek. „A demencia és a család” című munkája 2020-ban jelent meg, a könyv esettanulmányokon keresztül vezeti az olvasót a kérdésektől a lehetséges megoldásokig, és rávilágít arra is, hogy mik azok a jelek, amelyek a demencia felismeréséhez vezethetnek.
Gabriella nevéhez fűződik az erdélyi Alzheimer Café hálózat, amit ő és szakmai csapata 2018-ban, a Gyulafehérvári Caritas-al együttműködve Gyergyószentmiklóson indított el. A Hollandiában 1997-ben indult mozgalom önkéntességen alapult, az elnevezés a rendezvény első találkozójának helyszínéül szolgáló kávézó nevéből ered.
Az Alzheimer Café rendezvényeit Magyarországon 2014-ben indították, Romániában pedig a 2018-as gyergyószentmiklósi első szervezést követően, egyre több településen válik ismertté.
Gyergyóban a Szent Erzsébet Otthon ad helyet a találkozóknak, de Brassóban, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Zetelakán is rendszeresen várják az érintetteket: gondozó családtagokat, idősotthonok ápolóit.
Az érdeklődők az Alzheimer Café előadásain ismerhetik meg az időskor e sokszor takargatott, elhallgatott betegségét, szakemberektől kaphatnak tájékoztatást, biztatást, reményt, erősíthetik egymást, és megoszthatják a tapasztalataikat. Minden klubnak meghatározott témája van, amelyet rövid információs film, vagy előadás kivetített diasorain keresztül vezet fel a témában jártas szakember. A találkozók alkalmanként két órát tartanak, és a jelenléti programokba olyan gyakorlatok is beleférnek, amelyek segítségével a résztvevők gondozotti szerepben maguk tapasztalhatják meg a különböző helyzeteket, mint például milyen az, amikor pohárból itatnak, vagy felüléshez segítenek, vagy ágyban kell megfordulni a gondozó segítségével. Ugyanakkor a gondozó szerepét alakító is megtapasztalhatja, hogy milyen mozdulatok kellenek ahhoz, hogy magára nézve is a lehető legkevesebb terheléssel segítse gondozottját.
Kiss Gabriella munkájából eredően tapasztalja, hogy a demens betegeket segítő családtagoknak nagy szüksége van az iránymutatásra, sok esetben az emberi méltóság megőrzése is kihívás. Szakmai csapatával mindenhová elmegy, ahová hívják, partnerséget épít civil szervezetkkel, a Máltai Szeretetszolgálattal, a Diakóniával, annak érdekében, hogy minél szélesebb körben felismerjék a gondozó családtagok, betegápolók a demencia kialakulásának jeleit, megtanulják kezelni ezt az élethelyzetet, értő segítséggel gondozzák, támogassák a rászorulókat úgy, hogy lehetőség szerint maguk ne sérüljenek.
Kiss Gabriella munkásságáról több fórumon olvashatunk, hallhatunk. Szakmaisága mögött ott van az ember, egy életút, amiről a szakmai cikkekben, beszámolókban nem sok szó esik. Hogy indult? Milyen úton haladt? Voltak-e vízválasztók? A kérdésekre adott válaszaiból jobban megismerjük az embert, a nőt, aki anya, feleség, anyós és szinte hihetetlen, de ilyen fiatalon már nagymama is.
- Gyerekkorában is ilyen empatikus volt?
- Édesanyám mindig figyelt a szomszédokra, nagyszülőkre, szeretett segíteni, tőle hozhattam ezt az attitűdöt. Nagyon vallásosan neveltek. Esténként együtt hangosan imádkoztunk. Velem - legfiatalabb, ötödik gyermekével - küldte az ételt, egy tányér levest, süteményt a szomszédba, oda, ahol ez segítség volt. Főleg az időseknek. Gyerekkoromban sokszor nem volt áram, a házaknál gyertya világított. Többször kértek a családban, a környékben összegyúlt közösségekben, hogy felolvassak (például húsvétokkor a Keresztútból), mert nekem jó a szemem. Szívesen tettem, arra gondoltam, hogy örömet szerzek vele. Így voltam az énekléssel is. Énekeltem málnázás közben, kerti- és, mezei munkánál. Takarásnál azért szerettem a boglya tetején lenni és tapodni a szénát, mert olyan szépen szólt az ének, és az énekszó mellet a többiek, a szomszéd kaszálókon dolgozók is jó kedvvel dolgoztak. Benne voltam a helyi templomi és iskolai énekkarban is. Diákkoromban sokat kézilabdáztam, ott is kellett a csapattársakra figyelni, összhangban lenni, együtt nyerni.
- A gyergyószentmiklósi érettségit követően milyen elképzelése volt a jövőről? Milyen út vezetett az Erzsébet Otthonig?
- Az érettségi után egy bútorüzemben kezdtem el dolgozni, kézi csiszolóban, majd bekerültem a bérelszámolásra, egyéni normákat számítottam. Minden megcsiszolt darabnak ára volt, és a megcsiszolt darabszámmal szorozva ki kellett számolni, hogy azért mennyi fizetés jár. A kilencvenes évek elején nagy változások jöttek, privatizáció, munkahelyek szűntek meg, a mi gyárunk is leállt. Abban az időben dolgoztunk a férjemmel pár hétig Magyarországon is, én egy ruházati üzletben. Fontolgattuk, hogy Magyarországon maradunk, de itthon már félkész házunk volt, Akkor a kisfiam 5-6 éves volt. Itt voltak a szüleink, öt hét után úgy döntöttünk, hogy hazajövünk. A gyergyószentmiklósi Erzsébet otthon a kilencvenes évek elején épült. Egyik bútorüzembeli kolléganőmmel mentünk el érdeklődni a munkalehetőségről. (Ő most az otthon főnövére) A háromszáz jelentkező közül harmincegyen kezdtük el elsajátítani az ápolói munkát, és tizenöten tettük le az ápolói vizsgát. A vizsgáztatók a Linz-i és a Gyulafehérvári Caritastól jöttek. 25 éve nyílt meg az otthon, ápolóként kezdtem itt dolgozni. Az ápolóképzőben tanított a magyarországi segítő nővér, Tegzes Katalin, aki az otthon személyzetének kiválasztásában is segített. Látta a munkánkat, azt, hogy az ápolás mellet hogyan foglalkozunk az idős emberekkel. Az ő javaslatára, támogatásával kezdtem el az ápolás mellett a napi kulturális foglalkozásokat. Programot állítottam össze, egyórás foglalkozásokat tartottam, igyekezve színes ötleteket, témákat bevinni annak érdekében, hogy szívesen jöjjenek az otthon lakói. Az évek során lehetőségem adódott továbbtanulni. Hospice, idősgondozó, bántalmazott személyek kezelése, önismeret, pszichodráma, supervisor képzéseken vettem részt. A Babes-Bolyai Tudományegyetemen, Kolozsváron diplomáztam, szociális munka szakon. Ugyancsak itt szereztem mentálhigiéné területen mesteri fokozatot, majd Budapesten, az ELTE Szociológia, Interdiszciplináris Társadalomkutatások Doktori Iskolájában tanultam, itt végeztem a doktori kutatásaimat. 2018-ban kaptam meg a PhD tudományos doktori fokozatot. Annakidején édesanyám nagyon féltett, szépen énekeltem, hétévesen már színpadon is felléptem. A tanítóbácsim kérte, hogy engedjenek el művészeti iskolába ötödiktől, de a szüleim jobbnak látták maguk mellett tartani. Ma már látom, hogy az én utam nem a színpad volt, nincsenek véletlenek...
- Úgy tudom, jól beszél németül. Ezt Németországban fejlesztette, vagy már itthon, az iskolában sikerült elsajátítani a nyelvet?
- Az iskolában és magánúton is tanultam, a középfokú nyelvvizsgát Kolozsváron tettem le, de az egyetemi évek alatt a szabadságaim idején külföldön is (Ausztriában, Németországban, Svájcban) dolgoztam, itt fejlesztettem a nyelvtudásom. Szabadság alatt vállaltam idősgondozást, demens emberekkel foglalkozó nappali intézetbe jártam szakmai technikákat megismerni, de zöldségesnél is dolgoztam a nyári egyetemi vakációk alatt. A munkámhoz is többletet adott, hogy nagyon sok szakmai gyakorlaton vettem részt. Nemrég volt egy „Maeutika” elnevezésű nemzetközi projekt, amelynek tíz munkatársammal én is részese voltam. A projekt célja, hogy megtanuljuk a sérült személyek képességeire tenni a hangsúlyt. Ne a problémákra, hanem inkább a pozitívumokra, lehetőségekre fókuszáljunk, ne arra, ami már elveszett, hanem a jelen értékekre.
- Milyen hazajönni külföldről Erdélybe? Mi hozza haza? Mi tartaná ott, ha ez egyáltalán megfordult a fejében?
- Ez a Gyergyói-medence, a hegyek olyanok, mint két ölelő kar. Szeretem a környezetet, a friss levegőt, jól érzem magam itt, a család a gyökerek is itt vannak. A Gyulafehérvári Caritasnál, a Szent Erzsébet Otthonban szeretek dolgozni, jó a munkaközösség. A budapesti doktori iskola után megfordult a fejemben, hogy vajon hogyan tudnám átadni mindazt, ami bennem van, a sok tapasztalatot, megtanítani a fiataloknak, hogy minden korban érték az az ember. Itthon, a kolozsvári egyetemen a szocális munkás képzésben tanítottam, felmerült a debreceni oktatás lehetősége is. Ki tudja, mit hoz a jövő? Egy biztos, hogy itthon van a család, itt vannak a kötöttségek. Jó kimozdulni, információkat gyűjteni, szakmai tapasztalatokat látni, tanulni, és nagyon jó hazajönni.
- A munkájához szükséges az agilitás. Ez hogyan alakult kis? Fejleszteni kellett, vagy eleve örökségül kapta?
- A gondoskodásra való hajlam - úgy gondolom -, hogy velem született és édesanyám példáján keresztül teljesedett ki. Ez egyfajta agilitással, kezdeményező készséggel is együtt jár, hisz ha látom, ráérzek, hol, hogyan kell segíteni, ahhoz, hogy tenni is tudjak, el kell indulnom, meg kell szólítanom, oda kell állnom, szembe kell néznem azzal is, akin segíteni szeretnék, és azokkal is, akiket ebbe a segítő munkába bevonhatok. Akkreditált képzőként is tudok segíteni, az Egészségügyi Kamaránál akkreditáltattam. Több mint száz érdeklődőt segítettem az otthoni ápolásba, akkreditált képzés keretében. Külföldön munkát vállaló ápolók képzését is tudom vállalni. Fontos a pozitív gondolkodás, a megelőzés, a kognitív funkciók működtetése, az, hogy ne pesszimizmussal éljük a napjainkat. Fontos a humor, észrevenni a mosolyra késztető pillanatokat, rácsodálkozni a mindennapok humoros jeleneteire. A vidám pillanatok feltöltenek, energiaszegényen nehezek a hétköznapok. A prevenció több irányú, nincs egységes recept. Jelenleg azt látjuk, hogy szinte duplázódik a demensek száma, és lehet, hogy a segítő családtag is sérül, mire odáig jut, hogy segítséget kér és kap. A segítők támogatását szeretnénk minél szélesebb körben megoldani, ezt szolgálja az Alzheimer Café hálózat gondolata. Jelenleg folyamatban van a Bethlen Gábor Alapnál egy projekt előkészítése, ami az Alzheimer Cafék szervezésébe bekapcsolódó kollégák oktatását készíti elő.
- Az Alzheimer Caféval hol találkozott először? Mikor fordult meg a fejében, hogy ezt itthon is meg lehet valósítani, és mennyire tűnt megvalósíthatónak a gondolat? Sokat kellett tenni azért, hogy életre kelljen?
- A doktori kutatásaim alatt (2014-2018) között sokat olvastam, magyar, román, német, angol munkákba, tanulmányokba ástam bele magam, láttam a nyugat-európai mintákat, hogy hogyan segítenek a gondozó családtagokon. Azt is tudtam, hogy Erdélyben ilyen hálózat nincs. A kutatásaim során több mint 100 család sorsát láttam, több mint 700 kérdőívet dolgoztam fel. A gondozó családoknál tapasztaltak alapján már akkor megfogalmazódott bennem, hogy valamit el kell indítani itthon is (ami nem gyógyszer), mert szükséges megérteni ezt a betegséget. Csíkszeredába dr. Sütő Teréz, a Soproni Európai Idősek Háza Alapítvány elnöke hozta el a mintát 2018-ban. Az első eseményt Csíkszeredában dr. Veress Albert pszichiáter szervezte, az előadást a demenciáról én tartottam. Ez segített az elindításban, azóta lehetőség szerint minden hónapban szervezünk ilyen eseményeket, mindenhová elmegyünk, ahová hívnak. 2019-ben Sopronban, egy konferencián ismét be tudtam mutatni a kutatásomat. Ott találkoztam Barthel Katalinnal és férjével Barthel professzorral, aki a franciaországi Alzheimer Café elindításában vállalt meghatározó szerepet. A hogyanban ők is segítettek. Meg kellett álmodni, tenni kellett a megismertetésért, újságban, tévében, rádióban beszéltünk, írtunk, reklámoztunk. Kulcsszemélyeket kerestem, az első gyergyószentmiklósi Caféra 56 embert hívtam: orvosokat, ápolókat, segítő családtagokat. Jelenleg is minden esemény előtt felhívjuk a figyelmet, bemondatjuk rádióban, telefonálunk a korábbi résztvevőknek. Minden eseményen figyelünk arra, hogy a résztvevők maradandó élményt, értéket, tapasztalást kapjanak.
- A Gyergyói Szemle szerkesztőségének tagjaként ön szerkeszti a Szociális munka rovatot. Pontosan mit takar ez a szerepkör? Hogy fér bele az idejébe?
- A Szemléhez 2017-ben egy publikáció kapcsán csatlakoztam – gyergyói vonatkozású, migrációról írt tanulmányom jelent meg. Ezt követően vállaltam a szerkesztői munkát. Évente egy folyóirat jelenik meg, a megjelenített tanulmányok, cikkek, egy adott tematikát mutatnak be, különböző nézőpontokból. A most megjelenő kiadvány témája az átmenetek a kilencvenes években. Tudományos ismeretterjesztő folyóiratként Gyergyó térségében élő, vagy innen elszármazott egyetemisták, doktoranduszok, doktorok, szakemberek kutatásait publikáljuk.
- Miként zajlanak a munkanapjai?
- Korán kelő vagyok, hajnalban nagyon jól megy az írás, ekkor foglalkozom a készülő tanulmányokkal, cikkekkel, rakom össze a programokat, forgatókönyveket, stb. Az Erzsébet otthonba 8-tól 16 óráig tart a munkaidőm. Naponta öt óra, fél hat körül érek haza, ezt követi a főzés, családdal kapcsolatos tennivalók. Gyorsan telnek az órák, észnél kell lenni, hogy minden beleférjen. Igyekszem 11-ig ágyba kerülni, hogy másnap ismét frissen tudjam kezdeni a napot.
- Milyen prioritások és célok mentén szerveződik ma az élete? Milyen időgazdálkodással, egyéb módszerekkel tesz azért, hogy kihozza magából a legjobbat, legtöbbet? Tud nemet mondani? Ha igen, hogyan éli meg, ha segítene, de nincs rá lehetősége?
- Elsődleges a család, követlenül utána jön a munkahely, az otthonban a szakmai vezetés, idősekkel, munkatársakkal, érdeklődő családokkal, hozzátartozókkal való kapcsolattartás, esetmegbeszélések, képzések, pályázatok, mentálhigiénés munka és a bürokratikus rész, amit az állami normatíva kér, új kollégák kiválasztása, mentorálás. Jelen kell lenni a nézeteltéréseknél, fel kell tudni vállalni a problémákat. Az idősekkel való kommunikáció, a gondozó családtagokkal való kapcsolattartás ugyancsak része a munkanapnak. Az oktatásokat többnyire munkaidőn kívül szervezzük. Ha szükséges, tudok nemet mondani, de minden esetben mérlegelek.
- Foglalkozik-e önfejlesztéssel, vannak-e ezen a téren is céljai és ha igen, ez hogy fér bele az idejébe?
- Az évek során több képzésen vettem részt, amelyek nem csak a szakmaisághoz, hanem a személyiség-fejlesztéshez is jól kapcsolódtak. Mint pl. a Piszchodráma (Jean Moreno Egysület dr. Albert Lőrincz Enikő – önismeret pszichodráma képzés 150 órás), a szupervizor képzés az ausztriai ANSE és a gyulafehérvári Caritas szervezésével. Foglalkoztat maga a létezés, sok lélektani könyvet olvasok. A munkahelyemen szerencsére töltődni is tudok, nagyon jó a közösség, még táncegyüttest is alakítottunk. Ezen kívül feltöltenek a különböző szabadidős tevékenységek, szeretek filmet nézni, utazni, kirándulni, olvasni. Jót tesz a családdal az unokával való együttlét. Az olvasmányaim segítenek a szakmai munkámban is, amit olvasok, tovább tudom adni az előadásaimban. Nagy szükség van a lelki sík megerősítésére, megtanulni, hogyan tudjuk megnyitni a jelenlévőket, hiszen főleg itt Székelyföldön nehezen beszélnek az emberek a problémákról.
- Az általa végzett segítő munkában különösen érintett lehet abban, ami sokunk problémája: megtalálni a munka és a magánélet közötti helyes arányt, meghúzni a határokat másokkal szemben, odafigyelni szellemünk, testünk igényeire. Ön hogyan kezeli ezeket? Vannak jó megoldásai?
- Próbálom meghúzni a határokat. Ez abban is megnyilvánul, hogy korlátozom a facebook használatot, munkaidőn kívül, késő délután, este, hétvégén csak azokra a telefonóhívásokra, megkeresésekre válaszolok, amire muszáj. De arra figyelek, hogy később, amikor időm engedi, mindenkit visszahívjak, megválaszoljam a leveleket. Az ember felemésztődik, ha a munkája összefolyik a magánéletével. Nagyon fontos a család, az itt megélt energia pótolhatatlan.
- Ha most indulna, milyen útravalót, tanácsot adna önmagának?
- Merj álmodni, bízz magadban! Legyenek céljaid, hited és tegyél a megvalósításukért, akkor is, ha nem tűnik egyszerűnek. A megtapasztalt nehézségek erőssé tesznek. Tanulj meg megbocsátani, a kis sikerélményeknek is örülni! Az életben semmi nem történik véletlenül és hiába. Az ember érték, a szeretet csodákra képes.
Gál Mikolt
Új hozzászólás