Wrábel Erzsébet képző- és iparművész kiállítása látható a Debreceni Egyetem Élettudományi Intézetének galériájában február 14-ig (naponta 8 és 20 óra között). A „megtalált bizonyosság” művészének 51 domborműve-szoborképe az elmúlt nyolc-kilenc évben született, tehát legújabb korszakának darabjai.
Wrábel Erzsébet iparművésznek tanult, de amit látunk tőle immár harminc éve, az képzőművészet. Részint táblakép-művészet, részint szobrászművészet. Viccesen azt mondhatjuk: sokan születnek iparművésznek, de van, aki továbbtanul, tovább fejlődik. Nem tartozik azon alkotók közé, akik lépten-nyomon kiállításaikkal nyugtalanítják a nyilvánosságot, tárlatainak száma nem éri el a harmincat – tulajdonképpen furcsa is egy olyan művésztől, aki az alkotásaiból él. (Ismerünk olyan alkotókat, akik több száz egyéni kiállítással szoktak dicsekedni.) Kevesen tudják magukat fenntartani a képzőművészeti alkotómunkából, de neki sikerül. Sikerül úgy, hogy nem tisztáson barcogó dámszarvasokat, nem folyóparton legelő lovakat fest – hiperrealista felfogásban.
Művei képplasztikák, domború táblák vagy háromdimenziós képek, képszobrok, szoborképek – ezeket a szinonimákat szoktuk alkalmazni munkáinak megnevezésére, definiálására. Igen hamar rátalált saját hangjára, s ezt a hangot ő állandóan pallérozza, tisztítja, kézművesi-művészi beszédmódját folyton nemesíti, egyre artisztikusabbá teszi.
Kevesen vannak Hajdú-Biharban, akik ennyire egyéniek tudnának lenni. Messziről rá tudunk mutatni az ő munkáira egy csoportos kiállításon. S kevesen vannak az egész országban is olyanok, akiknek absztrakt művészetét a közönség ennyire el tudná fogadni. Amit táblaképnek értelmez, azt bátrabban festi, elevenebb színekkel, amit inkább szobornak, azon a festésornamentika visszafogottabb.
Mostani korszaka is a teremtett világ elemzése, ma is folyton új után kutat, sokkal több az ötlete, mint amennyit meg tud valósítani. Művészként kísérletezik - kicsit olyan módon, mint kémikus a vegykonyhában. Hogyan viselkednek a háromszögek a négyzeten, milyenek a téglalapok mögött a körök – s létrejön a válaszból a művészi mértan. Dikciója egyre letisztultabb, sallangmentesebb, visszafogottabb. Modorosság nélkül, egyre érettebben beszél, már önnön díszei nélkül is, tehát wrábeliádák” nélkül (ha egyáltalán vannak ilyenek), s ez a nyelv – furcsa ilyet mondani egy ennyire az anyagból kijövő, az anyaghoz kötött művészet esetében -, egyre éteribb.
Eltűnnek a színek, a felületei kivilágosodnak. Úgy is emlegeti a művész, mint „világos korszakának”, lecsendesedett elméjének-lelkének termékeit. Egyre nagyobb a rend a tábláin, a fegyelmezettség, egyre több a harmónia, a béke, a nyugalom, a türelem, az elfogadás. Néha sorozatban gondolkodik, de csak ritkán népesebb egy sorozata két-három összetevőnél, általában megmarad a disztichonnál vagy a triptichonnál.
Alkotónk hiperérzékeny szenzibilitással, szinte anyagba hatoló tekintettel érzékeli a valóságot, örök gyermeki lelkülettel tud ma is rácsodálkozni a teremtett világ apró, tökéletes szépségeire. Hogyan csillan meg a fű élén a harmat, hogyan világít a lombban nyári estén a szentjánosbogár. Érdekli a magmatikus mélység, az időtlenség, az elemzésben pedig eljut a legkisebb anyagi részecskék világáig. Azt persze nem tudja, hogy mitől tökéletes a teremtett világ, mert azt emberi ésszel megfejteni nem lehet.
József Attila azt írta A Dunánál című versében:
Én úgy vagyok, hogy már százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
A legtöbb ember néz és nem lát, hallgat, de nem hall, figyel, de nem ért. Erzsébet - valami kegyelem folytán - nemcsak nézni, hanem látni-meglátni is képes, ez teszi őt alkotóvá, művésszé.
A művész cipszer származásúnak tudja magát, vagyis szepességi németnek, mint ahogyan például cipszer volt Márai Sándor is. Neve, a Wrábel egy lengyel népnyelvi változatban verebet jelent. 1959-ben született Debrecenben, s textil szakon végzett a Magyar Iparművészeti Főiskolán 1984-ben. Azóta tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Olyan művésznek szokták őt emlegetni, aki univerzumban gondolkodik. Jelképei, kifejezésmódjának elemei öltsenek bármilyen alakot, őrzik az egyetemesség igényét. Alkotásain a formák, a felületek és a színek a meghatározóak. Azt is mondták róla, hogy a női lélek prizmáján keresztül szűri meg a való világot. (Próbálná meg másképpen, nem sikerülne.)
Vegyes technikával, vegyes anyagokból hozza létre műveit, leginkább farostlemezre ragasztja a textilt, fát, gipszet, néha papírt, növényi rostokat, amiket lakkal higított olajfestékkel fest meg. Nem díszíti, mert munkái nem dísztárgyak, hanem képzőművészeti darabok. Debrecen képzőművészeti életében, melyet a legrégebbi időktől szinte máig a portré- és a tájképfestészet határozott-határoz meg, sajátos színt képvisel az ő művészete. Szinte öntudatlanul nyúl vissza prehisztorikus időkbe, némely alkotásának bizonyos elemei a sokáig megfejthetetlen azték, maja vagy inka írásképekre emlékeztetnek.
Wrábel Erzsébet szinkronban szeretne lenni az örökkévalósággal, de az örökkévalóval mindenképp. A Teremtővel, a Mindenhatóval, aki folyton változtat, de ő maga változatlan, tegnap és ma, örökké ugyanaz. Ezért tud művészember létére, ha teremteni nem is, de érvényes megállapításokat tenni a valóságról.
Juhász Béla irodalomtörténész azt mondta Holló Lászlóról, régiónk legnagyobb ecsetmesteréről, hogy „a megtalált bizonyosság művésze volt”. Ezt a megállapítást Wrábel Erzsébet is megérdemli, ő is a megtalált bizonyosság művésze. Boldog az az ember, az a művész, aki birtokába jut ennek a bizonyosságnak, hisz nélküle élni, boldognak lenni nem lehet.
Erdei Sándor
Új hozzászólás