Már megint itt az anyák napja. És úgy érzem, írnom kell valamit. De nem azért, hogy az olvasókat szórakoztassam, hogy könnyeket csaljak szemükbe, vagy azt gondolják, de szentimentális és közhelyes ez a fickó, vagy esetleg az egekbe magasztaljanak. Igazából most egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak.
Most miattad írok, édesanyám. Amióta meghaltál, igen, meghaltál, és nem elmentél, nem a túlvilágra tetted át lakhelyed, hanem meghaltál. Nekem meghaltál. Szóval, amióta nem vagy itt velem, minden évben mondanék neked valamit. Anyák napján, karácsonykor, a születésnapodon, a születésnapomon, a névnapodon, az én névnapomon, apu évfordulóin, a harminchárom évesen meghalt testvérem emlékezetekor. Meg mindig, bármikor, amikor magányos vagyok, amikor bajom van, amikor fizikai fájdalmaim vannak a betegségem miatt. Vagy, amikor nagyon örülök valaminek, és szeretném, ha velem nevetnél. Nyúlnék a telefonért, tárcsáználak, ülnék az autóba, hogy hozzád guruljak. Keresnélek. Bármikor, akármikor. Hiába.
De nem tudom, van-e értelme az egyedül végigszenvedett akármikor időknek. Hogy akármikor elsírom csendben a bánatomat, egy kicsit megkönnyebbülök, aztán jön a másnap, az új ólomnehezékekkel kacska lábamban, kesze-kusza lelkemben. Nem tudom, meghallod-e. Érzed-e? Mindenkinek van egy legkedvesebb földi társa, egy felesége, egy férje, egy gyermeke, egy barátja, akihez fordulhat, ha búja-bánata van. Ha a lelkéből olyan visszatarthatatlan érzés akar kifakadni feszítő forrásként, amit jó, ha angyali tenyerek ölelnek föl. És a tenyerek megnyugtató simogatással csitítják el a nyugtalan, békén nehezen lelő lelket. Aztán mégis jön valami újabb vágy. Hogy elmondjuk annak, aki már nincs velünk. Akiből csak egy volt, és nem lehet több. Aki pótolhatatlan, aki olyat tudott, amit nem is tudunk megfogalmazni, hogy mi is volt az.
Amióta nem tudok rólad semmit, anyu, amióta nem szólhatok hozzád, azóta mindig szeretnék mondani valamit. Úgy érzem, nem voltam jó gyereked. Pedig te szerettél, feltétel nélkül, minden bajod, betegséged ellenére. Én meg otromba voltam, durva és türelmetlen, önző és figyelmetlen, és minden, amit csak rám lehet hordani. Így érzem évek óta, így látom magam az elmúlás visszavonhatatlan tükrében, és nem tudom, mit mondjak. Úgy érzem, mindig hiányérzetem van és lesz, veled szemben a tartozásaim folyton dagadnak. Csak néhány esetlen szó bukik ki a számon: ne haragudj, anyu!
Barna Attila
Új hozzászólás