Századik születésnapját ünnepli 2021. január 9-én a Nemzet Sportolója, az ötszörös olimpiai aranyérmes Keleti Ágnes.
„Mert szeretek élni” – olvashatjuk a tornászlegenda tavaly megjelent életrajzi művének borítóján. Egyszerű recept, amely tűpontosan írja le a mindig nyitott és érdeklődő Keleti Ágnes szemléletét. Elvégre ő a legnagyobb megpróbáltatások közepette is egyvalamit akart, de azt mindennél jobban: élni.
Előbb ehhez túlélnie kellett, hiszen származása miatt a viszonylagos jólétet és a gyermekkor gondtalan derűjét nagyon hamar felváltotta a veszteségekkel való szembenézés és megküzdés. Családja a zsidóüldözés miatt szétesett: gyártulajdonos édesapja Auschwhitzban halt meg, édesanyjával és testvérével kegyesebben bánt a sors – a svéd diplomatának, Raoul Wallenbergnek hála, mindketten életben maradtak.
Mindeközben az ötvenes évek ötkarikás ásza szenet lapátolt, bútort pakolt, cselédként és szűcssegédként kereste a kenyérre valót. A rá váró borzalmakat is kicselezte, miután előbb Kleinről Keletire magyarosította vezetéknevét, majd hamis személyazonosságot vásárolt, így a háborút Juhász Piroskaként bujkálta végig. Ahogy ő fogalmazott évtizedekkel később: szerencsés volt a szerencsétlenségben, hiszen a kilátástalanságban is mellette volt hű társként a torna, amely a tucatnyi Keleti-család által űzött mozgásforma közül egyedüliként maradt fenn az ifjú sportoló mindennapjaiban. Nem véletlen hát, hogy a második világégést követő lassú újjáépülés és bizonytalan útkeresés közepette már a magyar tornasport egyik legnagyobb reménységének számított – hála elnyűhetetlen munkabírásának, fanatizmusának, na meg persze páratlan tehetségének.
A háború után megnyílt előtte az út a válogatottba, bár az 1948-as londoni játékokról sérülés miatt lemaradt, a mi szempontunkból minden idők leggazdagabb éremtermését hozó, s emiatt szívünknek különösen kedves helsinki viadalon már ott lehetett a kivételes tehetségekben bővelkedő magyar küldöttségben. Két-két ezüst és bronz mellett a hőn áhított elsőség is összejött neki talajon, noha fő aranyesélyesnek mindenki Maria Gorohovszkaját kiáltotta ki, ám Keleti Ágnes elsöprő, 9.85-ös gyakorlatával legyőzte a szovjetek versenyzőjét.
Az igazán nagy durranás azonban csak ezután következett. Az ’56-os forradalom árnyékában rendezett melbourne-i seregszemlén négyszer állhatott fel a dobogó tetejére, miután talajon, gerendán, felemás korláton és csapatban sem akadt ellenfele. Leírhatatlan formáján túl annak is köszönhette mindezt, hogy a hazai viszonyokat uraló borzalmas szerencsétlenségben ismét mutatkozott egy kevés szerencséje: még a játékok előtt, miközben a főváros utcáin javában dúltak a harcok, beszökött a tankokkal körülvett tornacsarnokba, életét annak köszönheti, hogy egy épületbe tévedő lövedék néhány centivel mellette csapódott a földbe.
Jól példázza ezt Vámos Tamás A Nemzet Sportolói címmel megjelenő kötetének Keleti Ágnesről szóló fejezete, amelynek egyik legmegkapóbb szövegrésze a következő: „Egy két nyújtógyakorlatot bármikor megcsinálok, de sajnos a spárga már csak melegítőben megy…” Ha nem ismernénk, nehezen hinnénk el, hogy jóval kilencven fölött nyilatkozta az idézett félmondatot. A mi szerencsénk azonban az, hogy ismerjük és mai napig magunk között tudhatjuk Őt. Az ötszörös olimpiai bajnok tornászt, a magyar sport egyik legnagyobb túlélőjét, s talán legkülönlegesebb személyiségét.
Tóth Sándor
Új hozzászólás