A 2020-as esztendő szinte mindenben rendhagyó. Éppen 100 esztendeje annak, hogy hazánk történelmében Trianon miatt új időszámítás kezdődött. Augusztus 20-ára pedig azt terveztük, hogy Debrecenben a Virágkarneválon megmutatjuk a világnak, hogy az ország ismét megerősödött és folyamatosan fejlődik. Valami azonban most más, olyan furcsa…
Érdekesen alakult az Államalapítás ünnepe. Szokatlan, hogy reggel nem a felvonulás előkészületeinek hangja és a karneváli tudat ébreszt. A várost nem lepik el a színes ruhákba öltözött csoportok, nem gurulnak a virágkocsik a Nagyerdőig. A kompozíciók ott magasodnak a Nagytemplom előtt és némi huszadikai hangulatot kölcsönöznek a belvárosnak, de mégsem érezni a levegőben a Virágkarnevál hangulatát. Most nincsen klasszikus értelemben vett karnevál, nincsen tűzijáték és a Nagyerdei Stadionban nem sorakoznak fel búcsúzóul a virágautók. Inkább fájdalmas, mintsem különleges a tudat, hogy kora délután nem kell sietnem a nagyerdei arénához, hogy az extra programokkal is megünnepeljem e jeles napot. Ellenben mégiscsak ott motoszkál az az apró szikra, hogy ebben azért lehet valami magasabb rendű célzás, valamiféle égi utalás arra, hogy ezekben a napokban, hetekben még jobban oda kell figyelnünk egymásra, mint az eddig tettük. Ráadásul valami mégis rendületlenül halad: a cívisvárosi élet. A frissen átadott Dósa nádor tér közepén immár államalapító királyunk, Szent István szobra hirdeti az ezeréves Magyarország dicsőségét. A Békás-tó fái alatt a táncosok ropják lendületes és gyors ritmusokra és igyekeznek feledtetni az űrt.
Engedjék meg, hogy beleszőjek egy kicsi személyes vonulatot augusztus 20. krónikájába. Kettő évtizednyi, rövidke élettörténetem során egyetlen egy kivételével gyakorlatilag az összes Virágkarneválon jelen voltam. No, félreértés ne essék, 2-3 évesen korántsem saját erőből vettem részt, hanem szüleimmel, de élveztem. Magával ragadott az utcai ünnep sodrása. Majd ahogy teltek az esztendők, egyre tágabbra nyílt az események által kínált lehetőségek tárháza. Az elmúlt években voltam felvonuló a szakadó esőben, bicikliztem kánikulában, fotóztam, tudósítottam, kérdeztem és válaszoltam, építettem, de igyekeztem nem rombolni. Elsősorban pedig büszke voltam arra, hogy egy ilyen város szülötte vagyok, amelynek egyik legnagyobb eseménye világszerte viszi a hírünket. De most, 2020. augusztus 20-án a „sorminta” megszakadt. Első benyomásra azt mondhatnánk, hogy semmi sem jó az idei Virágkarneválban. Ha ezt mondanánk, tévednénk. Elég csak ránézni a Piac utcán sorakozó virágkocsikra és máris megérthetjük a jelenleg is körülöttünk zajló kavalkád lényegét. Mesefigurák harcolnak a koronavírussal, Vuk szelfizik, Nagy-Magyarország pedig újra egybeforr egy virágkompozíció erejéig. A tömeg pedig csak hömpölyög az alkotások között, mit sem törődve a velünk élő láthatatlan veszélyekkel. Mert a Virágkarnevál akkor is a debrecenieket összehozó Virágkarnevál marad, ha felvonulás nincsen. Mert augusztus 20. egyben a legdebrecenibb ünnep napja is.
Barna Marci
Képösszeállítás ITT
Új hozzászólás