A hegyi falvakban sok debreceni embernek van hétvégi háza, pláne a közelebb eső hegységekben: Mátra, Bükk, Zemplén. A zempléni Kishután a Bózsvára vezető ösvényen sok debreceni „lakik” egymás mellett, így a helyiek azt „Debreceni utcának” nevezik, persze valójában nem ez a neve.
Kishután él egy szintén „beszármazó”, érdekes ember, Korim László, akit leginkább csak „remetének” vagy „Köves Lacinak” emlegetnek, mert nagy szorgalommal gyűjti a hegység erdőségeiben az ásványfajtákat. Mint mondja (kissé leszólva a szenvedélyét), felszíni kapirgálás ez, tehát ércek nincsenek a kollekciójában, leginkább kvarcokkal tud szolgálni.
Korim László 23 éve él az egykor szlovákokkal betelepített, ma háromszáz lelkes falucska egyik kis utcájában a három közül, a „Somhegyen”. Jól érzi magát a csendes hegyoldalban takaros házában a „remete”.
Sok szenzációhajhász újságíró nyitotta már rá az ajtót. Őt nem lehetett telefonon elérni, személyesen el kellett menniük a zsurnalisztáknak, akiknek kellett egy érdekes téma a havi penzumukba. Aztán vagy szerencséjük volt, vagy nem, vagy otthon kapták, vagy nem, mert éppen a rengetegben kódorgott a renitens riportalany. Hol gombaszedés, hol kőkeresgélés miatt mászta a meredeket. Újdonsült barátai vettek neki egy mobiltelefont, de ha csak teheti, kerüli a használatát. Estefelé megyünk el hozzá egy hétköznapon. A hosszúkás, hagyományos házat mintegy ezer négyzetméternyi fás-bokros terület övezi. A kiterjedt nórabórafa ágai a földig csüngenek, már ott is gyökeret eresztettek.
- Nem szeretem a kerítéseket – jelenti ki mindjárt sokatmondóan.
A békési kisvárosban, Tótkomlóson született, s büszkén vallja meg nemzetiségét: ő bizony szlovák ember, békési tót. Panaszolja is, hogy Kishután elég csúnyán beszélik a szlovákot. Hogyisne találná annak, amikor ő a békéscsabai szlovák gimnáziumban érettségizett, az irodalmi szlovákot tanulta meg. Számos esztendeig koptatta az egyetemek padjait Szegeden, Debrecenben és Miskolcon, diplomával mégsem dicsekedhet. Matematika-fizika, fizikus, programozó matematika – ilyen tanszékeken töltekezett az ismeretekkel, egy-egy intézményben másfél-két évet töltött. Végül úgy jutott diplomát igénylő álláshoz, hogy nem volt diplomája.
Sok mindenről szó esik a hosszúra sikeredett beszélgetés során. Megtudjuk, hogy a szlovák irodalmi nyelv a közép-szlovákiai nyelvjárásból alakult ki, s feltűnnek az asztalon szerte fekvő színes szlovák folyóiratok, magazinok, köztük ásványtani szaklap is van.
- Az újabban Kishután otthont találó szlovákoktól kapom ezeket; örülök neki, legalább gyakorolhatom a nyelvet – mondja. Rengeteg könyv sorakozik a polcain, itt az egész klasszikus magyar szépirodalom Jókaitól Kassákig. Sok minden érdekli.
- Igyekszem tudatosan élni. Tanulmányozom évtizedek óta az állat- és növényvilág titkait, a fajok viselkedését. Ha mások meglátnak egy hangyarajt a lakásukban, máris a rovarirtó után kapnak, pedig csak ki kellene nyitni nekik az ajtót. Kimennének, mert a hangyák „tudják”, hogy egy emberi lakás nem lehet az ő otthonuk. Ma már jól ismerem a gombafajtákat, nem tettem vizsgát, de biztosan nem vallanék szégyent. Rengeteg módon el tudom készíteni a gombát. 15-20 fajtát szoktam szedni, főzni, sütni.
Megkínál bennünket sült gombával, öt-hat fajta sorakozik a tányéron. - Szalonnazsíron sütöttem, kicsit megsóztam-borsoztam, nagyon szeretem így, gyakran ezt eszem ebédre, vacsorára.
Kiderül, hogy nemigen van pénze, 30-40 ezer forint kerül havonta, de néha még 20 ezer sincs a háznál. Nemrég nyitottak kiállítást az ásványaiból a kishutai tájházban, nyolc tárlóban mutatja be a Zemplén ásványvilágát.
Érdekes, gyönyörű színű-formájú kövek sorakoznak az üveg alatt-mögött, mindannyi gyöngyszem a környékről, a négy „házáról” (Mikóháza, Filkeháza, Pálháza, Hollóháza), meg a környék számos községének határából. Belefeledkezik az ember e gyöngyszemsivatag nézésébe.
László sorsát arra szokták kihegyezni az újságírók, hogy szerelmi csalódás miatt hagyta ott úgymond a civilizációt, a nagyvárosi tiprást, merthogy amíg ő a Szovjetunió-beli Tengizben dolgozott, s küldte rendszeresen haza a fizetését, addig azt az asszonya egy másik férfival felélte, elmúlatta. Egy másik variáns szerint a sikeres bróker besokallt: nem akart már egy tőkepénzes haszonhizlalója lenni, elege lett a rabszolgalétből, és saját szabad élet komponálása mellett döntött. Az újságírók azt szerették volna hallani tőle, hogy valami nagy sértettség az oka modern „Hany Istókká” válásának.
- Ez nem igaz, nem volt és nincs bennem semmi sértettség. Mielőtt idejöttem, már régtől foglalkoztatott a gondolat, hogy felhagyjak a korábbi életemmel, s annak éljek, ami az igazi vágyam: a természet szeretetének, tanulmányozásának, a kőzetfajták gyűjtésének. Hogy a feleségemmel szétmentünk, a magamra maradás jó alkalmat kínált arra, hogy a dédelgetett tervet valóra váltsam. Én nagyon jól megvagyok egyedül, meg aztán nem is vagyok egyedül. Néha be-behívnak egy ebédre, gyakran felvesznek az autósok, ha látnak gyalogolni. Egyszer egy debreceni doktor megállt mellettem az autójával. Kérdezi, hová megyek. Mondom neki: Pusztafaluba. Gyere velem, én is odamegyek – mondta, de éreztem, hogy füllentett. Ráért, s jó társnak gondolt az időtöltéshez.
Festmények is vannak a falon, többségüket az ő ecsete mintázta. Igen zaklató látványok ezek, akkor készültek, amikor piktoruk sorsgödörben szenvedett. Ma már nem fest, ha művészkedne, az új képeken valószínűleg a harmónia uralkodna. Tudakolom tőle, hogy hívő ember-e, de nevetve mondja: Nem, ahhoz túlságosan sok egyetemi előadást hallgattam. Én a tudományban hiszek. (Vagyis egy gyékényen árul például Szabó Lőrinccel, aki azt vallotta: „Hogyan is hihetnék másban, mint az anyagban?”)
Sok foglalkozásba beleszagolt, egymástól távol eső munkákat volt kénytelen kipróbálni. Volt postás, csótányirtó, programozó. Most olyan, mintha nyugdíjas lenne. Szinte bűvésze volt a számítástechnikának, ehhez képest ma nem internetezik. A számítógépet szövegírásra használja, s ahhoz kell neki, hogy rendet teremtsen a „kavicsok” között, az anyagát osztályozza, rendszerezze. Elképesztően bő kőanyagot halmozott fel, a gyűjteményétől ő maga alig fér el a házban.
Csalódott a női nemben, de nem prófétál ellenük. Úgy tapasztalta, hogy a nőket elsősorban a pénz érdekli, a mód, a kényelmes, gazdag megélhetés. Fölemlegetjük, hogy egy szellemes mondás szerint nem tudni, vajon mit szerethettek a nők a férfiakban a pénz feltalálása előtt.
- Ez a sok pókháló azért van, hogy fogja a legyeket? – tudakolom.
- Nem, az elsősorban a házigazda trehányságára, lustaságára mutat – mondja nevetve. – Az az igazság, hogy engem nem zavarnak, úgy fogadom el az élővilágot, ahogy van, egy legyet sem ölök meg. Aki mérges amiatt, hogy miért vannak legyek és szúnyogok, az nem érti a bioszféra lényegét.
László csendes, szelíd ember, béketűrő. „Veled még veszekedni sem lehet egy jót” – vetette a szemére a volt felesége. Elnéző volt, engedékeny, béketűrő. Az volt a baj, hogy a nők mindig meg akarták változtatni. S amikor rájöttek, hogy nem lehet, odébb álltak.
Szegedhez kötődött leginkább az előző életében.
- Fokozhatatlan volt a brókercégnél a pörgés, a tempó, s rájöttem, hogy úgy villan el előlem az élet, hogy szét sem néztem a világban. Nem hajoltam közel a növényekhez és az állatokhoz, nem ismertem meg a létezés titkait. Más olvasni, előadást hallani ezekről, s más megélni, megtapasztalni. Amikor mint bróker megelégeltem a „taposást”, már volt hová jönnöm, megvolt ez a házam Kishután, ahol ma is sokkal lassúbb a mindennapok ritmusa. Az emberek nyugodtabbak, beszélgetnek, mindenki ismer mindenkit, sőt: a legtöbben rokonai egymásnak. Megtanultam, megszerettem az itteni életet. Nálam elv, hogy nem képződik szemét. Igyekszem mindent hasznosítani, a nejlontasakokat, a műanyag szatyrokat is, a papír jó begyújtósnak. Igazságtalannak is tartom, hogy évente 18 ezer forint szemétdíjat fizettetnek velem.
Lászlónak nincs jogosítványa, holott az édesapja gépjárművezető-oktató volt. Időközben az ásványgyűjtők között komoly rangra tett szert, ott van a magyar „kőszekta” élbolyában. Néha értékesít köveket, de vannak darabok, amiktől semmi pénzért nem válna meg. Börzéken is részt vesz olykor. Rengetegen keresik fel, gyakran van vendége. Már néha terhes is ez a sok látogatás – ismeri el. „Már arra is gondoltam, hogy tovább megyek, kitelepülök Ausztráliába, a sivatag közepére” – mondja tréfálkozva.
- Nincs, aki főzne egy teát, amikor influenzásan fekszik – vázolom neki a társtalanság veszélyeit.
Nevet: - Harmincöt éve nem voltam orvosnál. Sokat mozgok, mindenhová gyalog járok, mértékletesen élek. Persze szeretek enni én is, a finom pálinkát is elkortyolom. Nem vagyok aszkéta, s az én történetem nem dráma és nem tragédia. Én ezt találtam az élethelyzetem megoldására. Minden dolognak több megoldása lehetséges. Az is megoldás, ha nincs megoldás. Az emberek általában megmaradnak a trivialitásoknál. Én nem akartam a közhelyeket, a megszokottat. Nem szoktam unatkozni, elfoglalom magam. Az ösztönös ember megmarad a butaságban. Én nem szeretnék.
Erdei Sándor
Új hozzászólás