A magyar női kézilabda válogatott számára véget értek a franciaországi Európa-bajnokság küzdelmei. Kim Rasmussen csapata több kulcshiányzóval és mérsékelt elvárásokkal vágott neki a kontinenstornának, ám hat meccséből négyet is megnyert, így teljesítményével minden előzetes várakozást felülmúlt.
Ami pedig ennél is lényegesebb, hogy végre valahára olyan együttesnek tapsolhattak a magyar szurkolók, mely a játék gyakorlati és lélektani szegmenseiben egyaránt felvette a versenyt ellenfeleivel.
Az első körben az előző torna döntőse várt a csajokra, az Yvette Broch-Dannick Snelder beállópárost nélkülöző Hollandia összeállításában. Hiányzók ide vagy oda, az utóbbi évek eseményeit rendre élbolyban záró narancsmezeseknek a csapategység és az állomány okán sem volt túl sok alapjuk pesszimizmusra. Esélyeshez méltón be is darálták a magyar csapatot, mieink számára pedig a horvátokkal szemben mutatkozott esély a javításra, no meg a továbbjutás kivívására. Szomszédunkat egy meglehetősen alacsony színvonalú, hibákkal telített meccsen sikerült felülmúlni, ami viszont a spanyolok ellen következett, arról már tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A védekezésben és támadásban is összeszedett, magas színvonalú játék elismeréseképp a magyar szurkolók már-már hazai pályát varázsoltak a montbéliard-i csarnokba, eksztázisukat tovább tetézhette, hogy a második játékrész során több ízben számolhattak a hispánokra. A lefújásra hat gól maradt az előnyből, hiszen Kim Rasmussen több kulcsjátékosát is pihentette az utolsó percekben.
Győzelmével a magyar együttes két pontot vitt a középdöntőbe. Kezdésképp rögtön a várakozáson alul teljesítő, előbb Németországtól, majd a záró körben Romániától is vereséget szenvedő címvédővel meccselt. A norvégok, annak rendje és módja szerint, alaposan felszívták magukat az összecsapásra. Lunde legszebb napjait idézte a gólvonalon, de mezőnyben száguldozó társai teljesítményét sem érhette kritika. Gárdánk dán szakvezetője szerencsére idejében észlelte, hogy ebből a meccsből a tapasztalatszerzésen és az éles játékpercek gyarapításán túl aligha hozható ki több, ennek okán több lehetőséget szavazott Tóth Gabriellának, vagy épp annak a Szabó Laurának, akit a harmadik csoportmeccsre cserélt be. Szerencsére mindkét játékos élt a bizalommal, és a csapat teljesítményére sem lehetett panasz, elvégre végig mentek és küzdöttek a lányok, de a bizonyítási vágytól (is) hajtott norvég úthengerrel szemben nem volt, nem lehetett ellenszerük.
Nem úgy a németek ellenében, akik „norvégverés” ide vagy oda, már sokkal emészthetőbb feladatnak tűntek. Az 5-1-es magyar rajt sokkolta is Henk Groener tanítványait. Idővel persze erőre kaptak nehéztüzéreik, és Bíró ihletett formája ellenére utolérték a magyar lányokat. Félidőben kettő ide, ennek dacára végletekig kiélezett csörtére volt kilátás. Nem is kellett csalódnunk, mert bár a második játékrészben jobbára a mieink vezettek, ellépni nem sikerült, a hajrában pedig fordult a kocka. Amikor már úgy tűnt, elúsznak a pontok, az egész meccsen sokat hibázó Háfra Noémi megrázta magát. Kétszer egyenlített, mindkétszer valószínűtlen, már eltemetett helyzetben, de ennél is tanulságosabb volt Schatzl Nadine gólja: a ferencvárosi balszélső „kitépett” vállal is kilőtte a hosszú alsót. A heroikus utolsó perc végén pedig újra Háfra Noémi szólt nagyot, félretéve a meccsen felhalmozott összes hibáját és azokból fakadó kétségét, nagy lendülettel ugrott fel, majd védhetetlen lövést ragasztott a germánok kapujának bal felső sarkába. 26-25, bravúr a javából! Kezdődhetett hát a matek, hiszen győzelmével a magyar csapat megőrizte az esélyét annak, hogy bejusson a legjobb négy közé.
Ehhez nem volt másra szükség, minthogy a mieink legyőzzék Romániát, emellett a norvégok legalább egy pontot elbukjanak a soron következő két találkozójukon. Mivel utóbbi nem teljesült, Rasmussen csapata annak tudatában futott ki a pályára az örök rivális ellen, hogy kizárólag akkor léphet elődöntőbe, ha megsemmisítő, tizennyolcgólos csapást mér ellenfelére. S tekintve, hogy egy magyar-román párharc mindig a létező legmagasabb presztízsértékű, szemernyi kétségünk sem lehetett afelől, hogy a lányok mindent megtesznek majd a pályán.
A találkozó első szakaszában Neagu és Pintea vezérletével gyorsan magához ragadta a kezdeményezést a volt győri sikeredző, Amros Martin által koordinált Románia. 10-6-ra is vezettek már, amikor Rasmussen időt kért, ezzel egy csapásra rendezve a sorokat. Előbb Lakatos Rita szerezte meg első gólját a felnőttválogatottban, majd az újfent kivételes napot kifogó Schatzl-Lukács páros talált be egy-egy alkalommal. Egyenlítettünk, s némi szerencsével és kicsit több koncentrációval előnyben is zárhattuk volna a félidőt. A folytatás azonban maga volt a csoda! Kiss Éva valósággal megbabonázta a rivális lövőit, elöl pedig szebbnél-szebb gólokat szereztek játékosaink, és bár a román csapat kapaszkodott, mieinket ezen az estén semmi sem tudta elbizonytalanítani. Magyarország-Románia:31-29! Azonban hiába a győzelem, éppúgy hetedik hely lett a vége, mintha lányaink kikaptak volna. Románia pedig gólarányának köszönhetően éppúgy bejutott az elődöntőbe, mintha megszerezte volna a pontokat! Ennek dacára zúgott a vastaps a csarnokban, nem csak a magyar drukkerek részéről, hiszen fiatal csapatunk erőfeszítéseit a (saját érdekükben) válogatottunkért szorító norvégok is elismerték.
Persze, több ez, mint hetedik hely, hiszen aki figyelemmel kísérte a tornát, meccsről-meccsre megtapasztalva a magyar együttes fejlődését, és átélve például a németek, vagy a románok elleni mérkőzések eufóriáját, aligha felejti el azt, ami itt történt. Néhány egyéni teljesítmény mellett pedig egész egyszerűen szemtelenség lenne elmenni.
Háfra Noémi ismét szintet lépett, hisz ezen a tornán már mindenki a válogatottunk egyik vezéreként, kulcsfigurájaként számolt vele. Ennek fényében ellenfeleink alaposan felkészültek belőle, amivel időnként meg is gyűlt a baja a húsz éves játékosnak, ám klasszisának (és Rasmussen okos, egyben elengedhetetlen rotációjának) köszönhetően rendre felülemelkedett a holtpontokon. A németek elleni teljesítménye pedig rendkívüli tanulsággal szolgál: olyan meccsen jelentett különbséget, ahol nem igazán ment neki, a végén mégis volt ereje és bátorsága elvállalni a mindent eldöntő lövést, és hogy bejön neki, valójában egy pillanatig sem volt kérdés.
Nem lehet szó nélkül hagyni Schatzl Nadine produkcióját sem, aki az utóbbi időben nemzetközi szintű szélsővé érett, és a válogatott leghatékonyabban működő fegyverét jelentette a baloldalon (mindent egybevetve 82 százalékos hatékonysággal lőtt, mellyel csapatunk legjobbjának bizonyult). Ugyanez elmondható Lukács Viktóriáról is, aki ugyan rosszul kezdte a tornát, ám a legutolsó két találkozón egyetlen lövést sem rontott el (tizenkettőből tizenkettőt gólra váltott), nem mellesleg ő töltötte pályán a legtöbb játékidőt.
A házi góllövőlista második helyén (minden debreceni örömére) a DVSC átlövője, Kovács Anna zárt, aki nem csak góljaival, hanem előkészítéseivel is sokat adott a csapatnak. Mindemellett becsületesen végigmelózta a tornát úgy, hogy gyakorlatilag nem volt alternatívája, hisz a keret másik balkezese, Planéta Szimonetta jobbára védekezésben volt pályán, ott viszont magyar játékostól régen látott, s hiányolt szintet hozott. Teljesítményét szemlélve cseppet sem lenne meglepő, ha személyében évekre megtaláltuk volna a női válogatott első számú védőjátékosát. A gólvonalon is rendre jött az extra: Bíró Blanka a németek, míg Kiss Éva a románok ellen parádézott, előbbi 33, míg utóbbi 30 százalékos védési hatékonysággal zárta a tornát.
S akkor még nem szóltunk a keret újoncairól. Például a debreceni Tóvizi Petráról, aki védekezésben és támadásban egyaránt hihetetlen érettséggel kézilabdázott, szerencsére kapott is lehetőséget bőven. De említhetnénk Szabó Laurát, aki tartalékként indította a kontinenstornát, ám a spanyol meccs előtt becserélte őt Kim Rasmussen, és a középdöntőben már rendkívül hasznos tagja volt az együttesnek. Az állomány harmadik junior-világbajnokát, Lakatos Ritát pedig az sem törte meg, hogy kapitányunk egy meccs erejéig lecserélte őt, a középdöntőre ismét visszakerült, és a románok elleni csörtén már több olyan villanása volt, mellyel jelezte a nagyvilág felé, hogy a felnőttek között is lehet keresnivalója.
Egy szó, mint száz, úgy kellett ez a szereplés a magyar női kézilabdázásnak, mint egy falat kenyér. S hiába a kismillió probléma, a kulcsjátékosok sérülései, végre valahára olyan társaságot láttunk címeres mezben, amely oroszlánként küzdötte végig a hat találkozót, és egy pillanatra sem ijedt meg a saját korlátaitól, vagy épp nevesebb, jobb erőkből álló ellenfeleitől.
Elcsépeltnek tűnik ez, de erre valóban lehet alapozni. Ha pedig a jelenlegi gerinc kiegészül a fiatalabb korosztályok nemzetközi szintű ígéreteivel, nem kell már sokat várni arra, hogy a magyar női kézilabdázás újra visszakerüljön az őt megillető polcra, a legjobbak közé. Merthogy oda tartozik, ezt a mostani Európa-bajnokság is remekül bizonyította.
Szép volt Lányok! Szép volt Magyarország!
Tóth Sándor
Új hozzászólás