Végy egy tabletet, panírozd be és süsd ki olajban, máris sztár leszel! Ezt ajánlja korunk népszerű tinisztárja – százezreket „etetett meg vele”.
Azt mondják, az öregedés első jele, amikor az ember száját először hagyja el az a mondat: „Bezzeg az én időmben...” A korok változnak, a korszellem változik, és ezzel lépést kell tartani. Ha valaki „topon akar maradni”, nem akar megkövült eszmék béklyójában letáborozni, be kell fogadnia az újat, nyitottnak kell lennie azokra az áramlatokra, amelyeket a jelen generál.
Ismerős jelenség a képzőművészetben, a zenében, hogy nehezen fogadja be a közönség az újszerűt, a szokatlant, de az idő rostáján kihull az értéktelen, az öncélú polgárpukkasztás, de maradandó az, ami egyetemes értékű. Emlékezzünk rá, milyen sok ellenérzéssel fogadták Picasso torz női portréját vagy a Guernica állatfejű szörnyeit, nem értették James Joyce Ulyssesét, vagy Bartók zenéjét. A kimagasló elméknek sohasem az volt a céljuk, hogy valami szokatlant, meghökkentőt hozzanak létre, hanem az, hogy magát a kort tükrözzék, a művészet nyelvén fogalmazzák meg a körülöttük látható világ üzenetét. Illyés Gyula nagyon találóan megfogalmazta Bartók zenéjéről: „Hangzavart? - Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz!”. Ismerve a történelmi hátteret, megértjük a hangzavar mögött kiáltó lényeget. Ám nem minden hangzavar egy kortünetre érzékenyen reagáló géniusz látomása, lehet az egy kóros elme szereplési vágyából fakadó önmutogatás is.
Honnan jutott eszembe, hogy mindezt papírra vessem (enyhe képzavarral élve az internetes média világában)? A napokban felkérést kaptam, hogy írjak egy beharangozó, kedvcsináló cikket a jelenkor nagy tinisztárja, Szabyest közelgő koncertje elé. Mélyen belevetettem magam az ifjú Titán eddigi munkásságának tanulmányozásába, és bizony ott nem találtam egyetemes értékekre mutató, mély gondolatokat, de még csak szikráját sem annak, hogy bekerül produkcióival az emberiség kultúrkincsének nagy tárházába. Zenéje közhelyekből építkezik, amely nélkülöz minden egyediséget. Olyan alkotások, amire azt mondjuk mi, sokat megért „öregek”, hogy tizenkettő belőle egy tucat. Emlékszem még boldog ifjúkoromból, hogy az akkor feltörő Beatles együttest a nagyszüleim egyszerűen csak Bikfic együttesnek nevezték – némi megvetéssel, az újszerűségük miatt – de azt, hogy más, mint a többiek, sohasem tagadták. Sőt, 20 év múlva már dúdolgatták a dalaikat, és megkérték az unokákat, hogy fordítsák le a Beatles szövegeket magyarra. Úgy sejtem, hogy Szabyest, az önmagát tinisztárrá menedzselő ifjonc maga is felismerte azt a tényt, hogy zenei tehetségével nem fog ilyen magasságokba jutni, ezért egyéb eszközökkel próbálta felhívni magára a figyelmet. Jó néhány botrányos videót tett közzé, amelyeken turmixgéppel ledarál egy mobiltelefont, vagy bepanírozva kisüt egy tabletet az internet nyilvánossága előtt. Ezekkel a „kultúrértékekkel” hatalmas ismertségre tett szert, rajongóinak száma 150 ezer, internetre feltöltött videóinak nézettsége eléri az egymilliót. A tinik számára ő lett az etalon, azt sugallva, hogy semmi más nem kell ahhoz, hogy maradandót alkossunk, csak tegyünk valami olyat, amit más még nem tett. Ám ami elütő, még nem biztos, hogy átütő is. Egy szociológiai esettanulmányban inkább helye van egy ilyen produkciónak, mint a művészetben. Nem kulturális értéke van, csupán
dokumentumértékű. Egy kórképet mutat, ami alapján felállíthatjuk a diagnózist: bizony itt nagy a baj, amit orvosolni kell valódi értékek felmutatásával. Az iskola, amely hivatott lenne az értékek közvetítésére, már régen száraz tananyaggá degradálta ezeket. Kultúrkincseink unalmas lexikai adatokká, tudományos információhalmazzá váltak, amelyek ilyen formában nem tudnak beépülni mindennapi életünkbe. A vizsgák után gyorsan feledni kell őket, hogy átadják a helyüket az újabb adathalmazoknak. Ebben a folyamatban épp a lényeg vész el: az utókornak szánt üzenet.
Akinek üres a hasa, mindent megeszik, akinek üres az elméje, mindent bevesz. Csak addig virágzik ez a silány, semmit érő sztáripar, amíg van rá vevő.
Amit millióan kedvelnek, még nem biztos, hogy értékes. Nekem egyre megy, hogy tabletet, mosogatószivacsot vagy tehénlepényt kínálnak bepanírozva, számomra mindegyik emészthetetlen. Vagy talán mégis öregszem?
Szarka Margit
Új hozzászólás