Fontos könyv bemutatóját tartották május 24-én a debreceni Svetits gimnáziumban, a 86 éves Rizák István rettenetes élményeiről jelent meg egy munka. Fontos, mert a 24. óráját éljük annak, hogy találjunk még életben olyan embert, aki „élvezhette” az ördögi Sztálin iszonyatos „vendégszeretetét” a szocialista „szanatóriumban”.
Ruszin-ukrán neve van ugyan a ma is remek fizikai-szellemi állapotnak örvendő idős úrnak (a rizák hentest, vágót jelent), de magyar ő; olyannyira, hogy ha nem ragaszkodott volna az identitásához oly’ hűségesen, nem kellett volna annyit szenvednie. Az „oral history” e kitűnő produktumából is kiderül, hogy a magyar szórványok közül talán nem is a csángók, hanem a kárpátaljaiak szenvedték a legtöbbet, pedig nemigen volt történelmi bűnük, csak annyi, hogy ide-oda rajzolgatták fölöttük a nagyhatalmak a határokat.
A könyvbemutató meghatározó szereplői által csak Pista bácsinak emlegetett Tanú azzal kezdte, hogy nem érdemes gyűlöletet érezni a bűnösök iránt, nem szabad a lelkünket haraggal rontani, Isten parancsa a megbocsátás, mert ez az ember önérdeke is. A haragunktól nem a másik ember károsodik, hanem mi magunk. Megérthettük egyszersmind azt is Rizák úr visszaemlékezéseiből, hogy az istenhit életpárti, nem azért kell tartani a tanításokat, nem azért kell csüggeni a tízparancsolaton és a boldogmondásokon, mert úgy tetszik Istennek, hanem azért, hogy élni tudjunk, életben maradjunk. Mert ha meghalunk, ha nincs élet, ha mindenki meghal, nincs semmi: sem haza, sem ország, sem könyv.
Az oroszok nagyon tudnak szeretni, híres az érzelmes nagy szláv szív – jut eszünkbe furcsamód a „kárpátaljai Joó György” emlékeit hallgatva. Talán ha nem „szeretnek” annyira, hamarabb szabadulhatott volna a kárpátaljai magyar, vagy el sem viszik. Lett volna mit felépíteni a szovjet nagyhatalomban (a nagy népgazdaságban állítólag 3 százalék erejéig volt jelen a fogva tartottak munkája), csak hát már bebizonyosodott az ókorban, hogy rabszolgamunkával nem lehet maradandót alkotni, a latin „állampatchwork” is összeomlott 476-ban. Gyakorlatilag összeomlasztotta a kereszténység, amelyben Rizák István oly ernyedetlenül hisz. Pontosabban: hisz Istenben (aki út, igazság és élet), hisz Jézus tanításaiban, hisz abban, hogy csak az emberben élő Isten által lehetséges a földi-túlvilági boldogság. Isten szabadító jobb kezének tulajdonítja, hogy csodálatos módon túlélte a borzalmakat, hogy már régen elporladt a Gazda bűnös teste-lelke a férgektől nyüzsgő földben, de ő ma is örülni tud minden egyes napnak, élvezhető életet él, s már láthatóan gyakorlott mesélőként mondja el a maradék nemzedékek tagjainak a megfontolni valókat. Az élettényeket, az elrabolt esztendők nehezen túlélhető, abszurd, orwelli momentumait. A történelem szennye habzik föl ebben a könyvben, az bizonyosodik be, hogy amikor voluntarisztikusan beavatkozik az életmenetbe valami sátáni erő, akkor ott embermillióknak lehet ásni a sírt, ha eltemetik egyáltalán az áldozatokat. Mert van az úgy is, hogy megeszik a holtakat, mint a 20. század Szovjetuniójának bizonyos vidékein. A kannibalizmus is dívott egy olyan korban, amikor milliók és milliók pusztultak éhen (megint csak a diabolikus Hazjáinnak köszönhetően), a rabok eltitkolták a halottaikat, s megették őket, mint elhalt társaikat a hajótöröttek. Ha nem ők, megették volna az őrök, mert végül is ők is áldozatok voltak.
A kiadvány a Gulag Emlékbizottság támogatásával született, a debreceni Meta-95 Bt. adta ki, írta-szerkesztette: Barna Attila. A korszakról Erdős István történész, a Svetits Katolikus Intézet tanára írt bevezető tanulmányt, ennek címe: Emlékezni kell, megbocsájtani szabad, felejteni nem lehet”. Az objektivitásra törekvő tudományos dolgozat és a személyes élmények megrázó halmaza együtt ismertet meg bennünket a korszak torzságával, iszonyatával. A keleti despotizmusra végül is igent mondott a nyugat, nem is tudott volna talán mást tenni akkor. A kisebb népek, országok ott hevertek koncként a győző hatalmasok tipró lábainál, s az elefánt államok részeg duhajokként tiportak a história porcelánboltjában.
Barna Attila számára olyan volt Rizák István, mint Móricz Zsigmond számára Joó György, s Rizák úr is egy „boldog ember”, bizonyítéka annak a morális tényvalóságnak, hogy az igaz embert meg lehet ölni, de legyőzni nem. Ezért nem lehet végső igazuk a csak az erőben hívőknek, mert bizony könnyedén elmúlik a világ dicsősége. Hányszor láthattuk már góliáti gonoszok gyors dőlését, pedig múlhatatlanoknak, öröknek tetszettek a szemünkben. Ki gondolt valamikor arra, hogy a hatalmas szovjet államtákolmány is összeomlik egyszer, inkább előbb, mint utóbb, hogy a népek börtönében élők egyszer csak puskalövés nélkül, egy elcsattanó pofon nélkül nyerik el, nyerik vissza a szabadságukat?!
Rizák úr emlékezése higgadt, el-elgondolkodó, szerencsére az emlékhalmaz nem egy kronologikusan építkező, vége nincs eseménysor. Tanulságos epizódok sorjáznak a kötetben kommentálatlanul, a szerző újságíró józan érdeklődéssel hallgatja „adatközlőjét”, az olvasóra van bízva az életanyagról való gondolkodás, a véleményalkotás. Bizonyos, hogy a megélt élet nem tárult fel totalitásigénnyel, de nem baj, a tanulságok kihallatszanak a könyvből, emlékezetünkbe vésődnek.
Míg Rizák Istvánt hallgattuk a könyvbemutatón, eszünkbe jutott egy másik nagy szenvedő, az ugyancsak kárpátaljai gulágos, Zimányi József református lelkész, aki szintén Teremtője segedelmével bírta ki a szenvedéseket, s volt az a nemtő, aki tartotta társaiban is a lelket, s aki azt tapasztalta hosszú esztendők múlva hazatérve Kárpátaljára, hogy időközben a túlvilágra költözött minden ellensége, rosszakarója, besúgója.
A kötet olvastán úgy érezhetjük, megint tanultunk valamit, megint megtudtuk, minek álljunk ellent, s hová álljunk, amikor az etikai jót szeretnénk támogatni. Hogy igenünk igen legyen, a nemünk pedig nem.
Ha mód lehetne rá, nem lenne baj, ha a könyv anyaga (akár folytatásokban, apróbb porciókban) a diszpolgar.hu-n is megjelenne, hogy e portál olvasóinak is táguljon a tudáshorizontja arról a korról, „amikor az ember úgy elaljasult”.
Erdei Sándor
Új hozzászólás