Költő, tudós, tanár és elgondolkodtató stílusú népi író volt. Példaképeinek európai látókörű debreceni kötődésű költőket tekintett, mint Csokonai Vitéz Mihály és Fazekas Mihály.
„Harmadikutasként” emlegették, viszont nem illett rá ez a jelző. Debrecen-centrikusként a várost eleven kulturális élete ellenére „ellen-Budapestnek” képzelte, mivel túlértékelte a vidékiséget. Kiválóan fordított, bár Lenau szonettjei kivételével a fordításai sosem jelentek meg.
Édesapja a debreceni kollégium elismert tanára volt. Gyengén látása ellenére kiskorától kezdve sokat olvasott, legjobban a történelem és a kultúrtörténet érdekelte, illetve kitűnő nyelvérzékkel és memóriával rendelkezett. Németül, franciául és angolul is beszélt, továbbá olvasott finnül, ógörögül, izlandi nyelven és románul. A Debreceni Református Kollégiumban barátságot kötött Szabó Lőrinccel, Kardos Lászlóval, Gáspár Endrével és Juhász Gézával. Ekkortól érdekelte a pesszimista filozófia, amely egész további életét végigkísérte. A helyi egyetemen tanári és bölcsészdoktorként (magyar-német szakos tanárként) végzett. 1919-ben a baloldali Gáspár Endre mellé állt és a Tanácsköztársaságot verssel üdvözölte. Korai költészetére a német líra és a Nyugat hatottak. Első műve 1923-ban jelent meg. 1924-ben Hajdúböszörményben,- 1925-1926-ban Kiskunhalason,- majd a debreceni Iparostanonc Iskolában tanított. Egyre közelebb került a természetimádó panteizmushoz. Távolodott a Nyugat és a nyugat-európai modern költészettől más népek költészete és az ősmondák felé. 1927-ben alapító tagja volt a helyi Ady Társaságnak, ahol aztán vezetőként tevékenykedett. 1928-ban megnyerte a Napkelet költői pályázatát. A népies-urbánus vita idején a népi irodalom középpontjába került. Több folyóirat-kísérlet után 1934-ben Fülep Lajossal és Német Lászlóval szervezte és főszerkesztette a Nyugat-ellenes Válasz nevű népi íróknak szóló lapot. Debrecenben kívánt szellemi központot kialakítani, de a folyóirat végül budapesti lett. Emiatt visszavonult a szerkesztéstől, bár végig munkatárs maradt.
A Kalevalában fedezte fel a közös finnugor őshagyományt, így akarta folytatni a népies költészetet, amivel leküzdhetővé tette volna a XX. század szellemi válságát, de ezek a művei csak szűk réteghez jutottak el. Az esszéi szakmai érdekességeknek hatottak, mégsem formálták a közgondolkodást. A II. világháború idején aggódott a magyar nép sorsáért, ellenezte a fasizmus előretörését, viszont a polgári baloldalt és a munkásmozgalmakat sem pártolta. Egyre inkább elszigetelődött, mert a vidék szemében túlságosan művelt, de Budapest számára szűklátókörű volt. Az 1943-as Alföld csendjében című kötetben vált igazán éretté a költészete. Utolsó éveiben Hamvas Béla szellemisége hatott rá. 1944-ben Baumgarten-díjjal tüntették ki. 1957-ben Válogatott versek című posztumusz kötete jelent meg.
A művész tervei
Homály volt, mert az ég szinét
eltakarták a lombok.
Csak néha láttam fent a kék
hullámu égkorongot.
Mentem a fák alatt s a fák
szeme szívembe látott:
úgy néztek rám, mint ősapák,
jószívü óriások.
S ebben a templomi setét
csöndben, amelyet éj fed,
itt és ott sárga lámpaként
nagy sárga lombok égtek.
A lég hideg volt és a föld
alattuk kékbe játszott...
S a lelkem mély sóhajba tört:
„Mit akarnak e lángok?”Mentem az úton csüggeteg,
járván e néma estet,
s szemeim a holt levelek
formáin révedeztek.
Olyan művészi volt a rajz,
mint ércbe vésett álom,
s a szél ezer rajzot kavart
keresztül a határon.
Itt és ott sárga lámpaként
nagy sárga lombok égtek,
temetői lámpájaként
a porladó művésznek,
akit egy gondolat a mély
homok csöndjébe vitt,
s a szél táncolva szórja szét
itthagyott terveit.(1899, Debrecen – 1944, Debrecen)
Nádai Nikolett
Új hozzászólás