A békés családi fészekben szépen cseperedtem. A szüleimet soha se hallottam veszekedni. Egyszer apám elmesélte a tikot. – Tudod, anyáddal megbeszéltük a kapcsolatunk elején, hogy kis dolgokban ő, a nagy dolgokban én döntök. Ezért nem veszekszünk soha. De, most hogy visszagondolok nagy dolgok nem is voltak akkor az életünkben…
1969-ben középsőcsoportos ovis voltam. November hetedikén a szovjet szocialista forradalom ünnepén elvittek minket egy orosz „testvér” óvodába. Nagyon furcsa volt ez nekem, mert ez az orosz óvoda a magyar földön volt. Méghozzá nem is olyan messze, a Mikepércsi úti orosz katonai laktanya területén. Terike óvó néni és Jolánka óvó néni felügyelte a tizenöt főt számláló kis csoportunkat. Elsétáltunk, a nagyhídig, majd két megállót mentünk a négyes busszal. A laktanya bejáratánál egy piros hajú, túlkölnizett, orosz óvó néni várt minket. Már messziről integetett nekünk. Mi meg visszaintegettünk. Amikor odaértünk, átadott egy létszámunkról kitöltött papírt a kapuban strázsáló fegyveres őrnek, majd sietősen betessékelt, egy elképesztően nagy, zöldre festett vaskapun, amelynek közepén egy hatalmas szovjet címer ékeskedett. A laktanya belső udvarán csak egy-két ember lézengett. A kétemeletes lakóházak között gyorsan növő nyárfák törtek az ég felé. Mintha versenyeztek volna azon, ki fejel le hamarabb egy óvatlan bárányfelhőt. Törzseik mellett három kiskatona szorgoskodott. Kezükben nyeles meszelő, amit sűrűn mártogattak egy festékes vederbe. Két méter magasságig fehérre meszeltek minden fát, ami az útjukba esett. A pontos magasság meghatározásához egy előre leszabott lécet használtak. Biztos az agresszív vadnyulak ellen festik le mésszel, hogy ki ne rágják rettenetes fogaikkal a hatalmas fákat. És azért két méterig, mert addig tud felugrani egy mezei nyúl. Gondoltam akkor. Az igazságot csak később tudtam meg, hogy valójában azért van a laktanyákban lévő fák törzse körbe festve, hogy éji sötétségben a mögötte megbúvó ellenséget könnyebben lehessen lepuffantani. Az épületek homlokzatain, illetve a járda mellett elhelyezett vasoszlopokon hatalmas transzparensek hirdették Lenin és a Szovjetunió múlhatatlan dicsőségét. Az óvó nénik egy böhöm nagy kultúrterembe vezettek minket. Terike néni az orosz óvó néni utasítására közvetlen a színpad előtti sorokba ültetett bennünket, és azt mondta, figyeljünk nagyon, mert a szovjet óvodások egy rövid kis műsorral kedveskednek nekünk.
A függöny ezután szétment, és élő zongoraszóra a színpad közepén, egy répának öltözött magányos kisfiú kapaszkodott négykézláb a lakkozott parkettába. Hirtelen egy öreg néni jött be, kezében egy nagy vesszőkosárral. Én egyből láttam, hogy csak egy óvodás kislány van beöltöztetve, mert nem olyan volt, mint dédi mama. Nem volt ráncos, és a járása se volt görnyedt, és nem volt olyan öreges szaga se. Az öreg néne lerakta a mosott ruhákkal teli kosarat a földre, és nagyon ki akarta rángatni a répának öltözött kisfiút a földből, pontosabban a parkettából. De sehogy se sikerült neki. Ezután különböző állatok jelentek meg, akik fene tudja, miért, segítettek a nagymamának. Egymás vállába kapaszkodva cibálták a répaszerű kisfiút. Az erőlködéstől nagyon szenvedhettek, mert kínjukban még egy hamis dalt is megpróbáltak elénekelni. Végül ők győztek. A halláskárosult répakisfiú, megadta magát, inkább elment levesalapnak, csak ne vonítsanak már a többiek tovább a fülébe.
Ezután helyet cseréltünk, és mi mentünk fel a színpadra, az orosz óvodások meg leültek a nézőtérre. Mi bosszúból a Piroska és a farkast adtuk elő. Én voltam a farkas. Szövegem nem volt, csak vicsorogni kellett piszkosul. Meg a végén kiontották a belem, amiből kiválogatták a megszeppent Piroskát, meg egy-két kacatot. Persze, hamisan mi is tudtunk énekelni.
A színházasdi után a szovjet ovisok megvendégeltek minket. Először kaptunk egyenként egy nagy pohár málnaszörpöt. Az óvó néni ezután felkonferálta az étket, miszerint egy igazi orosz ételspecialitás következik, a ruszli. Ahogy feltálalták, két ovis társam, Jutka meg Sári rögvest elájult. Aki nem ismerné, ez az ennivaló a nyers hal és vöröshagyma három az egy arányú keveréke. Anyám ezeket a veszélyes alkotó elemeket csak külön merte szervírozni otthon a családnak, azt is rántott hal, vagy lecsó formájában. Négyéves koromig azt hittem, hogy Szabó Jani bácsi penetráns szájszagát, vagy a hátsó szomszéd disznó óljaiból nyárestéken sunyin átkúszó sertés ürülék szagot nem lehet felül múlni. De, tévedtem. A ruszli, mint ahogy a kártyában mondják, mindent visz. Pedig a hagyma önmagában is meglehetősen büdös.
Ötévesen ettem először fejes hagymát nyersen. Anyám nyomta kezembe a zsíros kenyér kísérőjeként.
A nagyapám szerint a hagyma annak ellenére, hogy nagyon egészséges, egy igen komoly biológiaisi fegyver is, amely a legkeményebb férfit is képes megríkatni.
- Nem is csoda – mondta a nagypapa - hogy a poroszok az első világháború idején több évig kísérleteztek vele, hogyan lehetne hadi célra fogni, de végül is az egyszerűbb mustárgáz mellett maradtak. Szerettem a nagypapát, mert már kicsi koromban nagyon okosokat mondott nekem.
Ezután következett nagypapa ideillő, szokásos bibliai gondolata.
- Hát, mily okos is a jó Isten! A hagyma kifejezetten agresszív szagára már a teremtésekor oda figyelt a mennyben, hiszen a büdös része a konyhai felhasználásig szigorúan a föld alatt fejlődik.
Még egy kép maradt meg bennem az orosz ovisokkal kapcsolatban. Azok az orbitálisan nagy, fehér masnik az orosz óvodás kislányok fején. Étkezés után levetítettek nekünk egy orosz rajzfilmet, amiből semmit se láttam, csak az előttem ülő, zizegő hatalmas selyem masnik tengerét. Na, és kitalálják mi volt a mesefilm címe?
Hagymácska!!!
Dalnoky
Új hozzászólás