Pedig ott volt a bevásárlókocsiban. Nem is egy, hanem egyenesen három, jól látható, tapintható módon, ráadásul eléggé terebélyesen.
Elérkezettnek láttam az időt a lakás régi nyílászáróinak cseréjére. A háztömböt még 1962-ben adták át. Ablakai sem fiatalabbak. A tokok repedezettek, üvegtáblái elfáradtak, a gitt agyaggá keményedetten töredezett. A hideget, meleget kívül tartani hivatott szerkezetek minden eresztékén a szél fütyült a lakótérbe. Nyáron még jól is esett, de télen nem akadt az a kályha, amelyik a lakást kellőképpen felfűtötte volna.
Szóval a cserének eljött az ideje. Annak rendje, módja szerint meg is történt. A falban az új műanyag ablakok sokkal kevesebb helyet birtokoltak, úgyhogy a falhézagok bedolgozása szükségeltetett. Költségeket kímélendő, a kőműves munkákat magamra vállaltam. Az elhatározást befolyásolta a szakemberhiány. A fehér holló ritkaságú szakik nem szívesen piszmognak olyan piszlicsáré melóval, mint az ablakok körüli helyreállítás, s ha mégis kötélnek állnának, annyit kérnének, mint egy ökör ára.
Miután az ablakosnak elárultam, magam fejezném be munkáját, kontár próbálkozásom eredménytelenségét kiküszöbölendő, azt javasolta: ha sima falat akarok, használjak hungarocellt. Felragasztom az úgy-ahogy helyrehozott falfelületre és már lehet is festeni.
Tanácsát megfogadva bevásárló útra indultam. Reményeim szerint egy nagyobb barkács áruházban nem lehetett gond a szükségesek beszerzése. Többek között három tábla egy centiméteres vastagságú hungarocellt pakoltam a bevásárló kocsiba. A kasszánál ért a meglepetés. A pénztárosnő bosszús arccal közölte: - Nem tudom blokkolni, mert nincs a gépben.
Az információtól arcom kifejezése kezdett hasonlítani a nőéhez. Közben a kasszás elővette vonalkódos füzetét. Idegesen lapozgatta, majd félredobta: - Csak két centisre van kódom.
- De az drágább – vetettem ellen.
- Akkor menjen vissza a faáru osztályra és kérdezzen meg valakit! – ötletelt, de látva fizimiskám színe változását, nem erőltette tovább.
Telefonon illetékest keresett, miközben mögöttem feltorlódott a sor. A várakozók motyogásából megértett szófoszlányok alapján minden lehettem, csak jó ember nem, pedig nem én voltam a hibás.
- Mindjárt jön valaki. Addig álljon félre! – kaptam utasításba.
Ácsorogtam a kassza mellett. Alacsony, bajszos biztonsági őr, szigor látszatát keltő ráncokkal homlokán egy méterre közelített meg, s az elkövetkezendő percekben jottányit sem mozdult.
„Szoros emberfogás.” – értékelte a helyzetet belső hangom.
Hat-hét minutum lepergése után végre érkezett az illetékes. Köszönés helyett a kódfüzet lapozgatásába mélyedt. Átnyálazása dührohamot generált: - Ez egy nagy sz…! Minden össze-vissza van benne! – azzal a kasszapultra csapta a füzetet.
Dünnyögött még valamit az orra alá, fül számára érthetetlent, aztán mérsékelt tempóban távozott. A hanglejtésből ítélve, káromkodás lehetett. Én vagyok a vásárló, de továbbra sem szólt hozzám. Úgy látszik, a vevőt az ő bosszúságára találták ki. Éjszakánként vásárlómentes áruházról álmodhat.
Csaknem tíz perc után kisimultabb ábrázattal érkezett vissza: - Olyan két centis cellnek üsd be a kódját, amelyiknek az ára megegyezik a centissel! - utasította a pénztárost, majd széttárt karokkal fordult felém: – Sajnos a rendszerünkbe elfelejtették felvezetni a centist, azaz a gép szerint nincs, ami van. Elnézést! – azzal fordult vissza osztályára.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás