Komor felhők az égen, délutáni csúcsforgalom a földön. A nedvességtől hasas fellegek hatása jól érződött az autósok manőverein.
A frontra érzékenyek lelassultak, bizonytalanná váltak, s ha várakozni kényszerültek homlokukat, halántékukat masszírozták. A debreceni csúcsforgalom idegesítő. A város utcáit kinőtte az a kocsitömeg, amely használni szeretné. A közlekedési lámpák inkább akadályozzák, mint segítik a haladást. Valakinek a fejéből kipattant az isteni szikra: a kereszteződésekben legyenek rendőrök, s ha a forgalom úgy kívánja, sétáljanak be középre, vegyék át az irányítást. Természetesen hosszabb távon ez nem működik, közlekedésügyben a városvezetésnek rövid időn belül hathatós megoldást kell találnia, mert különben Debrecen az örök dugók városa lesz, ahol lidérces lesz közlekedni.
A Simonyi úton haladva fordultam be a Nagyerdei körútra. Előttem, mögöttem autók. Az egyetemi körforgalom megfogta a kocsisort, úgyhogy gáz, fék, gáz, fék, méteres araszolás, percnyi várakozás, majd megint két méter. Előttem Audis nyomta, no nem a gázt, hanem a szöveget. Az egész utca hallhatta, ahogy az illetékesekre mindent mondott, csak jót nem. Természetesen megjelentek az ügyeletes türelmetlenek, akik sorukat kivárni képtelenségük okán a sor előzésébe kezdtek, hogy majd egy szembejövő elől kínkeservesen bepasszírozzák magukat két, egymáshoz közel álló autó közé. Következtek az ilyenkor szokásos anyázások. Igazat adtam mindazoknak, akik a felelőtlenek miatt manőverekre kényszerültek.
Nehezen vergődtem el a körforgalomig. Éppen a gomolygó felhőket kémleltem (volt rá idő, mert végleg bedugult a környék), amikor a Zeneművészeti épületének földszinti ablakában pozanos fiú jelent meg. A járdán két, mit sem sejtő csinos lány húzott. A fiú szájához emelte hangszerét és teli tüdőből fújni kezdte a Love Story musical azonos című fődalának ismert kezdődallamát. A lányok lába a betonba gyökerezett, értetlenül fordultak a hang irányába. A fiú barátságosan intett nekik, majd még egy futamot fújt. A lányoknál ekkor esett le a tantusz, eszméltek rá, hogy a pozanos mit fúj nekik. A muzikális kezdeményezőnek kézre lehelt csókot küldtek, majd lelkes integetéssel fejelték meg.
Az autókban várakozók, megfeledkezve dugóról, tolakodó béemvésekről, a zebrán végeláthatatlan sorokban trappoló gyalogosokról, bosszúságokról, élvezték a romantikus jelenetet. Néhány kocsi vezetője felnevetett, amikor a dalt felismerte. Egyikőjük meg is jegyezte:
- Így kell udvarolni!
- Bravó! – kiáltotta egy másik a fiúnak, aki az elismerést széles vigyorral köszönte.
Aztán meglódult a kocsisor, szétpattant a varázs. Újra minden szürke, idegesítő lett.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás