Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. 
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam 
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban 
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, 
csak forgolódtam dühösen az ágyon, 
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, 
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám. 
Izgatta szívem negyven cigarettám. 
Meg más egyéb is. A fekete. Minden. 
Hát fölkelek, nem bánom az egészet, 
sétálgatok szobámba le- föl, ingben, 
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg, 
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? 
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod, 
milyen szegényes, elhagyott 
ilyenkor innen a Logodi-utca, 
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon. 
Az emberek feldöntve és vakon 
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét 
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység 
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba, 
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz, 
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből, 
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl 
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra». 
A ház is alszik, holtan és bután, 
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla 
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, 
valami tiszta, fényes nagyszerűség, 
reszketve és szilárdul, mint a hűség. 
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt, 
mint az anyám paplanja, az a kék folt, 
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt, 
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog 
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi, 
kimondhatatlan messze s odaát, 
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem 
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor, 
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem 
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit, 
hogy már pirkadt is keleten s a szélben 
a csillagok szikrázva, észrevétlen 
meg-meglibegtek és távolba roppant 
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult, 
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent. 
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott, 
a házigazda a lépcsőn bucsúzott, 
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás, 
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak 
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol 
látszott, amint a távol 
homályból
gyémántosan aláfoly 
egy messze kéklő, 
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő 
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét. 
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi, 
szép mozdulattal csillogó fejékét 
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben 
egy arra ringó,
könnyűcske hintó 
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben. 
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak 
arany konfetti-záporába sok száz 
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van 
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek 
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig. 
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél 
ezen a földön, mily silány regéket, 
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked, 
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél 
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem 
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét. 
Szóval bevallom néked, megtörötten 
földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem 
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen. 
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak, 
annak, kiről nem tudja senki, hol van, 
annak, kit nem lelek se most, se holtan. 
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak, 
úgy érzem én, barátom, hogy a porban, 
hol lelkek és göröngyök közt botoltam, 
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak 
vendége voltam.