A debreceni belváros egyik meghatározó jelensége volt a Csapó utcai virágpiac. Nyüzsgő sétáló helyiek tömege, illatozó, nyiladozó virágok, eladók és vásárlók. Ez csupán a szomorú múlt. Nyoma sincs már a régi színeknek.
A Csapó utca sétálóutca mivolta jelentősen átalakította a belváros összképét. Noha nyáron utcazenészek, szezonális rendezvények rendre szórakoztatták a tisztelt publikumot, az ősz beköszöntével nem csak az időjárás változott szomorkásra, de az utcakép is. A fedett ülőalkalmatosságok és a kétes hírű nyilvános fajansz árnyékában, a Csapó utca és a Vár utca kereszteződésétől néhány méterre, az egymást érő virágárusokat felváltotta néhány magányosan álló portéka, stand, amelyekkel igyekeztek a hely adottságaiból kihozni a lehető legtöbbet, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel. Néhányféle vágott virág, cserepes növények, aktuálisan sírkoszorúk, szalagos termések, egészen jutányos áron ugyan, de kinek?
Az egyik, régóta árusító néni, egy ismerős arc, a virágpiac egyik meghatározó szereplője választ adott a megválaszolhatatlannak, elkeserítőnek és a múltat csak nyomokban idéző problémára. Van mit eladni. Csak nincs kinek. A terület sétálóutca, autóval megállni nem lehet, gyalog meg mindenki siet. Ha egy-egy gépesített arra járó meg kíván állni, a közterület-felügyelet éber munkatársai máris ott teremnek, kezükben pedig már ragyog a friss, ropogós büntetés. Virág van, vevő nincs, a szebb kor nevelését kapott gavallérok pedig, akik kedvesüknek egy szál rózsával kedveskednek, fogynak.
A virágillat a benzingőzben messze száll, a virágpiac lassan, csendben elhervad…
Barna Marci
Új hozzászólás