Trianon soha nem múló fájdalom a magyarok szívében. Békekötés címszó alatt példátlanul sújtották az országot. Több millió magyar lakhelye nem változott, mégis más országok állampolgáraivá lettek. Nem kívánták a változást, de a Kárpát-medencétől kétezer kilométerre másképpen gondolták.
Az új nemzetállamok a kisebbségbe került magyaroknak mostoha sorsot szántak. Érthetetlen az a – mai napig tartó – gyűlölet, mellyel külhoni társainknak szembesülnie kell. Voltak időszakok, amikor létük, életük forgott veszélyben, de ezernyi gát, veszély és rosszindulat ellenére is megtartották, sőt büszkén vállalták magyarságukat, őrizték a nyelvet, kultúrát, hagyományokat.
Határon túli magyarjaink rendkívül hálásak az anyaországból érkezők együttérzéséért, szeretetéért, segítségéért. Legendás vendégszeretetükkel viszonozzák, miközben isszák a magyar szót, híreket.
Erdélyi bolyongásaim során számtalan lélekemelő pillanat részese lehettem. Máramarossziget környékén már csak szórvány magyarság él. Egy alkalommal Nagybánya felől, Aknasugatagon át az Iza völgye felé autózva, klasszikus erdélyi, kúpos szénaboglyákat rakók mellett elhajtva, a magyar rendszámot felismerve, mindannyian integetni kezdtek. Természetesen, viszont intettem nekik. Mosoly nálam és náluk is.
Nagybánya és Máramarossziget között, a Gutin-hágótól északra fekszik Desze község, mely világörökségi, 1770-ben épült ortodox templomáról ismerszik. Autómmal leparkolva, szálltam ki a kocsiból, amikor idős parasztbácsira figyeltem fel. A Suzukit felismerve, hirtelen irányt váltott. Új útvonalát úgy választotta, hogy közelemben haladhasson el. Amikor hallótávolba került, megemelte kalapját és tiszteletteljesen köszönt „jó napot”. Mindössze ennyit tett, nem akart szóba elegyedni, nem is állt meg, de láthatóan nagyon jól esett neki, hogy magyarul szólhatott.
Nagyváradról Déva felé indulva, Belényes utáni település Rény. Oda megint egy régi, görögkeleti fatemplom okán jutottam. A Fekete-Körös partján elhagyatottan, felhagyott, elhanyagolt temető bozótrengetében várta az enyészetet. Oldalára halottak fényképeivel ékített, színesen mintázott fejfákat szögeltek. A templom körbejárása után a Körös hídhoz gurultam. Mint aktív horgász, kíváncsi voltam a vízre. Az átkelő korlátjának támaszkodva két román férfi áztatta a zsinórt. Jól érezték magukat. Be nem állt a szájuk, jó nagyokat hahotáztak. Ekkora lármát csapva persze, hogy a folyóban mozdulatlanul himbálóztak az úszók. A béna horgászélményről egy, a hátán rőzseköteget cipelő néni érkezése terelte el figyelmem. A kocsi rendszámát meglátva, arcán széles mosoly terült el. Ízes magyarsággal köszönt „jó napot”. A két román szúrós szemmel nézett ránk, de kit érdekelt? Mi, magyarok, cinkosan összekacsintottunk.
Szováta, Parajd közelében, hegykoszorúk övezte völgy lakott helye Siklód. Színtiszta magyar falu. Az ottaniak mondják, hogy a román nem tud megmaradni, idegesíti a magyar többség. Ők sem marasztalják őket. Vendéglátóimmal hosszasan beszélgettünk az erdélyi magyar létről. Az eszmecsere lényege nem más, minthogy a magyar ragaszkodik földjéhez, házához. Nehéz a kisebbségi sors, de kitartanak. Tudják, érzik az anyaország segítségét. A határok megnyitása könnyebbé tette a kapcsolatokat, s ha a schengeni határt kitolnák a Fekete-tengerig, az anyaország és Erdély szabadon átjárható lenne. Annak is szívből örültek, hogy felvehették a magyar állampolgárságot. Így magyarságukban megerősítve élnek egy idegen nemzet kebelében.
Az erdélyi magyarságról csak a legnagyobb tisztelettel illik beszélni, írni. Kisebbségben eltöltött évtizedek alatt is megmaradtak magyarnak, nem tagadták meg magukat és az anyaországot. Mi is becsüljük meg őket, s minden magyart, aki külhonban, kisebbségben is mer magyar maradni.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás