Bacsó Péter kultikus filmje, A tanú világa elevenedett meg egy kőszegi kocsmában, a Várkörön. Egy kapualjba bújtatott söröző az „átkos” tökéletes retrohangulatát idézte.
Baráti társasággal bevettük Jurisics várát, ami Szulejmánnak 1532-ben nem sikerüt (sorozatkedvelőknek jelzem, hogy az RTL-en vetítik a Szulejmán c. epizódokat, benne éppen Kőszeg vára ostromára készül a dicsőséges uralkodó). A rekkenő kánikula hőségét fokozta a házakról visszaverődő napfény, a forró kövezet, így hamar folyadékpótlás vált időszerűvé. Tikkadtan, buszunk felé botorkálva, bukkantunk a különleges műintézményre.
A söröző feletti tábla keltette fel érdeklődésünk. „A terror propagandája”, „Állandó kiállítás” és középen Pelikán elvtárs (alakítója Kállai Ferenc) portréjával ékesített cégér: „Pelikán söröző”. „Na, ide kötelező betérni.” – Ez volt a társaság egyöntetű határozata.
A helyiségbe lépve pillanatok alatt hatalmába kerített az érzés: a kommunizmus kísért plafonon, falakon, asztalokon, még a mellékhelyiségben sem hagyja békén a megkönnyebbülni vágyót, mert a mosdó fölött a figyelmeztetés: „Elvtárs, használat után moss kezet!”
Jó, de a látványtól még száraz maradt a torkunk, nem szűnt szomjérzetünk. Fekete táblára írt kínálatot böngészve a táraság megint egyhangúlag hozta meg döntését. Igazi, békebeli fröccsöket rendelt, amennyi belénk fért. Az árak is barátságosnak bizonyultak: kisfröccs ötven forint, a nagy egy százas.
Párázó poharainkkal Lenin elvtárs teljes alakos festménye alatt kortyolgathattunk. A szemközti kisebb képről Dzsugasvili, alias Sztálin gyanakvó szemei fürkésztek. A falon díszelegtek a volt endékás vezér, Eric Honecker, Ho Si Minh (Ho apó) képei. A magyar elvtársakat Lázár György és persze Kádár János képviselte. Az utóbbit szemrevételezve társaságunk egyik hölgytagja kimondottan érzékinek tartotta a száját. Konkrétan úgy fogalmazott: „olyan csókos”. „Brezsnyev is azért cuppant rá, amikor eljött Budapestre.”- kontráztam véleményét.
Az asztalok roskadoztak a különböző kitűzőktől, jelvényektől, kitüntetésektől. Az előző rendszerben nem mehetett rosszul egy plecsnigyárosnak. Mivelhogy csapatunk tagjai nem éppen mai kakasokból, tyúkokból verbuválódott, ezért a relikviákat tanulmányozva, időről-időre megszólalt valaki: „ilyen nekem is volt.” Nem tagadom, a mai napig őrzöm „A szakma kiváló ifjú munkása” címet, vagy a két év sorkatonai szolgálat emlékeit. Ezek is visszaköszöntek a tárlókból.
A falakon zászlók, újságok, plakátok. A sörözőben nagy gond lenne egy festés, bár a rengeteg kacat megőrzi annak állagát, takarja a hibákat.
Belelapoztam a Pajtás újságba (gyermeklap kisdobosoknak, úttörőknek). Elolvastam a Karcsi esztergályos lesz c. cikket. Jól szórakoztam rajta. Akkoriban talán nem tartottam volna annyira élvezetesnek.
Míg a Pajtást bújtam, csoportunk hölgytagjai rágyújtottak egy nótára. Nem a Száz forintnak ötven a fele vagy az Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…” kezdetűek és hasonszőrű társainak eldalolásába kezdtek, hanem ahogy a helyhez dukál: Vörös Csepel, aztán a Mint a mókus fenn a fán, meg az elmaradhatatlan Bunkócska. Az előző rendszer bukása óta eltelt negyedszázad, de a dalok szövegeire még mindig emlékeztünk.
Hosszasan sorolhatnám még a látni valókat. Mégis, már csak egyről számolok be. Aki jó fotót akart, az beöltözhetett munkásőr pufajkába, és a teljesség kedvéért dobtáras géppisztolyt is nyomtak a kezébe.
Már a buszban ülve elgondolkodtam, mennyire jó így, hogy a tulajdonos a több ezer darabos gyűjteményét nem dobozokban őrizgeti otthon.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás