Elhunyt a magyar kézilabdasport legendás alakja, Bába Mihály.
Drága Misi bácsi!
Könnyű búcsú nincs, de ez most különösen nehéz. Nem csak nekem, mindenkinek, aki ismert. Mert, aki ismert, az kivétel nélkül tisztelt, becsült, szeretett. Aki pedig bármikor is rajongott a kézilabdáért, a dunaújvárosi csapatért, annak nem kevésbé szívbe markoló a fájdalom.
Emlékszem, amikor apukámmal néztük a válogatott meccseket, időkéréseknél mindig feltűnt egy végtelenül szimpatikus kisugárzású, játékosoknak bármely pillanatban segíteni kész bácsi, akiről csak később tudtam meg, milyen fontos figurája a honi kézilabdázásnak. Merthogy fontos voltál, elengedhetetlen, nélkülözhetetlen. Kiváltképp Dunaújvárosnak, ahol megjártad a legdicsőbb magasságokat, hogy aztán a bajnoki címeket és európai diadalokat termő sikerévek után a szerényebb időkben is hűséges maradj – alighanem ebben áll egy sportember valódi nagysága.
Nem felejtem el azt sem, amikor szűk két évvel ezelőtt üzenetet küldtél a közösségi hálón: „Szevasz, Sanyikám!” – kezdetű megszólításod után egy fontos, máig jóleső megerősítést kaptam tőled, végül abban maradtunk, hogy egyszer egy sör mellett alaposabban is kivesézzük imádott sportágunk ügyes-bajos dolgait. Kitüntetve éreztem magam, és lett is volna kérdésem bőséggel, csakhogy közben ránk telepedett ez a nyavalyás covid – majd mire legyőzhetnénk, te már nem vagy itt köztünk.
A harmincötödik újvárosi szezon egyszersmind az utolsó. Be sem fejezhetted, el sem köszönhettél. Mi sem tőled, és ez kíméletlenül fojtogatja lelkünket. Na meg az a csillapíthatatlan űr is, amellyel együtt elképzelhetetlenek a DKKA bajnoki meccsei és a magyar pályák.
Némi vigasz, hogy odafent lesznek jópáran, akik kedélyesen üdvözölnek, s keblükre ölelnek. Míg az itt maradóknak szép emlékek végtelen sora teheti emészthetőbbé az emészthetetlent: egy ragyogó sportsiker extázisa, egy sokatmondó időkérés, egy kedves gesztus, netán egy már soha be nem váltható sörözés ígérete. Mindegyikben közös az a segítőkész, alázatos és rendkívül szerethető sportember, akit a személyedben ismerhettünk. Soha nem feledünk, Misi bácsi!
Tóth Sándor
Új hozzászólás