Története során immár tizenhetedik alkalommal lett az NBA legjobbja Los Angeles lila-sárga alakulata. Frank Vogel irányításával LeBronék egy olyan szezon végén emelték magasba a trófeát, amely során szinte semmi sem úgy sikerült, ahogy vártuk.
Már az időszak legelején, de még bőven a pandémia berobbanása előtt sejthető volt, hogy ez a Lakers idén más lesz, mint amihez hozzászoktunk az elmúlt néhány évben. A Walton-éra halvány, helyenként kisebb meglepetésekkel kecsegtető felállás és Brandon Ingramék bizonytalan, hiányosságokkal teletűzdelt kosárlabdája messze meg sem közelítette a 2010-es évek elején lecsengett színvonalat. Aztán érkezett a kispad élére Frank, aki 2019 májusában nekilátott gatyába rázni a bandát. James, Davis egymásnak adta a kilincset, sárgába öltöztek, Kuzma rengeteget fejlődött, Caruso megmutatta magát, Rajon Rondo önmaga maradt, Howard pedig bejelentkezett a palánk alá, mint Laker. Egész pofás brigád verődött itt össze, minden poszton akadt legalább egy olyan ember, aki valamilyen tekintetben egyedülálló képességekkel rendelkezik. No, de egy szó mint száz, az elképzelés a pályán is eredményesnek bizonyult. A mezőnynek rá kellett eszmélnie, ez a Lakers már nem az a tétova, isteni szikrára váró, esetlen gárda. Ami a már említett Rajont illeti, többször visszajátszott, már-már varázslatszerű passzai rendre látványos befejezéssel záruló ziccereket állítottak Davisék elé. Ő pedig felvonta szemöldökét, nekirugaszkodott és tudtára adta az épp aktuális riválisnak, hogy akkor, ott csakis ő érhet a gyűrűhöz. Későbbi szerepével kapcsolatban, illetve a döntőbéli produkcióját látva azt gondolom, méltó ellenfele volt LeBronnak a finálé legértékesebb játékosának járó díjért folytatott küzdelemben. Akár még AD is jogos tulaja lehetne a kis trófeának. Érthető persze, hogy az elismerés indoklásában szerepelnek LBJ elképesztő blokkjai, az utánozhatatlan zsákolások, szóval, hogy bárhol járt épp a pályán, elhelyezte a névjegyét. Davis azonban talán a csapatmunkából kivett oroszlánrészére való tekintettel lehetne érdemes a dicsőségre. Rondora visszatérve pedig igen fontos, hogy ő az első olyan játékos a liga történetében, aki a Los Angelesben „lakó” Lakerssel és az örök klasszikus ellenfél Celtics zöld-fehér szerelésében is feljutott a bajnokság csúcsára.
Apropó, csúcs. Amikor a föld keleti felén már valami beindult, a korona pedig egyre többekre került, nem fejedelmi formában, a világ döbbenten figyelte Amerikát. Január 26-án ugyanis olyan hír érkezett Los Angelesből, amely nem csupán a kosáréletet, de mindannyiunk személyes rajongását is érintette. Kobe Bryant, lánya Gigi és a tragikus balesetet szenvedő helikopter egyetlen utasa sem élte túl a zuhanást. A Lakers legendája, a Fekete Mamba, aki a csúcson hagyta abba és 60 pontos meccsel köszönt el, felért mindenek csúcsára. Elment, elindult fel a csillagösvényen. A feladat tehát egyértelművé vált: a legenda nevével a szíve fölött a Laker Nation mutassa meg a világnak, képesek arra, amire a csapat utoljára 2010-ben Phil Jacksonnal volt képes. És láss csodát, sikerült. A világ rendje teljesen felborult. A csarnokok bezártak, az orlandói Buborék megnyílt, de csak a résztvevők előtt, a szurkolók ott is voltak a meccsen, meg nem is, teljes gőzzel folyt a marketing pro és kontra. Szóval teljes káosz. Majd amikor Jimmy Butler azt hitte, meg tudja szorongatni a Heat élén a tizenhetedik címért rohanó kaliforniai fenegyerekeket, James megsimogatta szakállát és megálljt intett a fekete-vöröseknek. A Los Angeles Lakers jött, látott, győzött, LeBron James elsőként szerzett döntő MVP-címet három különböző csapattal. Legyünk kicsit érzelmesek, és lássuk be, ennek a brigádnak meg kellett nyernie a döntőt. Hogy a kezekre felkerüljön az a gyűrű, mely egy feledhetetlen játékos glóriája és a diadalról ő mindig eszébe fog jutni a kosárlabda közönségének.
Hölgyeim és uraim! Az NBA 2020-as bajnoka: a Los Angeles Lakers.
Barna Marci
Új hozzászólás