Ötmeccses, álomszerű szárnyalás-széria, aztán egy méretes pofonnal váratlan hullámvölgybe zuhantunk. Öt győztes mérkőzés után szombat délután az Olaj ellen kapott ki otthon a DEAC-Tungsram férfi kosárlabda csapata.
Nehéz egy ilyen élmény után elfogulatlanul nyilatkozni. Most pedig nem is fogok így tenni. Ez volt az a mérkőzés, amikor semmi sem jött össze a fekete-fehéreknek – pedig rangadó volt. Megvertük a címvédőt, majd sima idegenbeli és hazai diadalok után még az Alba otthonából is sikerült egy tizessel visszatérni Debrecenbe. Aztán a Nagyerdőre érkezett a Szolnoki Olajbányász. Az a tiszaligeti alakulat, amellyel szemben komoly csatát kell a jelek szerint vívnia a Debreceni Egyetem alakulatának, ha a rájátszásban az éremért szeretne küzdeni. Persze, ez csupán elmélkedés, ahogy az is, hogy vissza kellett volna vágni az Olajnak, hiszen Szolnokon kikaptunk ellenük. Ebben reménykedtünk. Aztán a valóság még az esetlegesen előforduló kudarcnál is komolyabb arculcsapást jelentett. A találkozó a televízió miatt szokatlan időpontban, fél négykor kezdődött, a csapatok teljesítményén pedig meglátszott az ebédből hátramaradt „kajakóma”. Egyik oldalon sem érkeztek a kosarak, a piros-feketéknek sikerült egy triplát begyötörni a meccs első negyedének legelején, aztán csaknem hárompercnyi csend. Hibák egymás után, a félidőre pedig már látótávolságon jócskán belül volt érezhető a kétszámjegyű különbség is. Az álmos debreceni támadójáték akadozott, figyelmetlenségből származó eladott labdák, játékszervezési hibák követték egymást. Nem is kell többet mondani annál, minthogy az egész mérkőzésen négy hárompontost sikerült összehozni, habár tény, a túloldalon is „csak” hat sikeres távoli született. Gondolhattuk, ha már triplákkal nem megy, majd a festékben némileg ihletettebben sikerül befejezni az akciókat. A sors másképp gondolta. A harmadik negyed derekától pedig már a lelátó, meg talán a csapat is.
A szorosan, agilisan védekező szolnokiak a betöréseket hatástalanították, sarkazva, forogva sem sikerült helyzetbe kerülni. Birkózni pedig lehet, de nem érdemes. Még akkor sem, ha a DEAC ellen ítélt két egymást követő technikai hiba jogossága erősen vitatható. Legalábbis így, ahogy azok megítéltettek. A vendégek csak halmozták az előnyüket, amikor pedig már majdnem sikerült tíz alá csökkenteni a DEAC-hátrányt, rég késő volt. Végül 63-74-re az Olajbányász nyerte a meccset és a két bajnoki pontot. Tegyük hozzá – bár két igen gyengén játszó csapatot láttunk –, megérdemelten. A mérkőzéshez hozzátartozik, hogy ezzel a Debrecen szezonbeli leggyengébb teljesítményét nyújtotta. Az igencsak alacsonyszázalékú dobóforma pedig alaposan megbosszulta magát a kulcsjátékosok mutatóját illetően. Olyannyira, hogy Tóth Ádám 18 pontja sem jelentett egy csepp vigaszt sem a pályán látott teljesítményre. Az ünnepélyes évkezdés után tehát fájón folytatódott a szezon. Mindebből pedig a legjobb gyorsan levonni a következtetéseket, majd felejteni, és menni tovább, a csapatnak és a szurkolóknak együtt. Ez a délután ugyanis biztosan nem fog bekerülni a kosárlabda mintapéldái közé. No, azért keressünk némi pozitívumot is: a lelátói hangulatra legalább nem lehetett panasz.
Utószó- és vigaszként azért jegyezzük meg: az utolsó öt meccs statisztikáját tekintve még mindig négy győzelem áll az egy vereség mellett.
Barna Marci
Új hozzászólás