Magyar Ádám, a debreceni születésű, jelenleg Berlinben élő fotográfus, és világutazó kifejlesztett egy úgynevezett Stainless high-tech rendszert, amelynek köszönhetően nagyfelbontású, mozgó képeket tudott rögzíteni a világ nevezetes metró állomásain.
A fotós felvétel közben hátizsákot viselt, amelyből rengeteg színes kábel futott a nyakában lógó fényképezőgépbe, monitorba, mérőműszerbe. Első ránézésre olyan, mintha egy kutatót látnánk munka közben, aki éppen a háttérsugárzást méri.
- Utoljára, amikor találkoztunk, akkor még grafikusként dolgozott Debrecenben.
- Ez legalább tíz éve volt. Akkor még magánvállalkozóként cégek számára grafikákat terveztem. Ezt több évig csináltam.
- Honnan jött az ötlet, hogy külföldre költözzön?
- Már ötéves koromban elhatároztam, hogy ha nagy leszek, rengeteget fogok utazni. Apám mesélte akkor nekem, hogy régen voltak világutazók, akiknek az volt a fő foglalkozásuk, hogy járták a világot, és felfedezték azt. Ezt én akkor szó szerint értelmeztem, és most ez tölti ki az életem. Megfordulok mindenfelé a világban, de főleg India, illetve Ázsia, ahova szinte évente több hónapra rendszeresen visszajárok. Indiában már kilencszer voltam. Emlékszem, már az első fizetésemet is utazásra költöttem. Ha belegondolok, nem nagyon vannak értékeim materiális értelemben. Csak a szép élményeim, emlékeim.
- Miért pont Berlinben él?
- Én igazi metropolitaként azt mondanám, hogy Berlinben van a bázisom. Adminisztratívan Németországban élek, de valójában nincs szoros kapcsolatom a várossal. Olyannyira, hogy még németül sem tanultam meg tíz év alatt normálisan. Ez lehet meglepő, de Berlin egy multikulturális város. Akikkel kapcsolatban vagyok, azokkal angol nyelven kommunikálok. Azért nevezem bázisnak ezt a várost, mert ott vannak a technikai eszközeim, amelyekkel az elő és utómunkákat tudom elvégezni a képeimmel kapcsolatosan. A hivatalos ügyeimet intézve viszont gyakran segítséget kérek németül jól beszélő, vagy éppen echte német barátaimtól.
- Meséljen egy kicsit a fotózásról!
- Amikor el kezdtem a világot járni, sok mindent láttam, amit nem mindig lehetett szavakba önteni. Ezért a fényképezőgépet hívtam segítségül. Apám gépével, egy filmes Praktikával kezdtem el fotózni. Ez az ezredforduló tájára datálható. Egy pár kép elkészítése után el kezdett komolyabban érdekelni a téma. Megtanultam fotós dolgokat előhívni, nagyítani, stb. Főképp fekete-fehér technikával szeretek a mai napig dolgozni. Szociofotószerűen embereket fotóztam sokáig. Az itthoni életem abból állt, hogy évközben sokat dolgoztam, hogy a fennmaradó időmben sokat utazhassak. Aztán létrejöttek az első kiállításaim Magyarországon. A munkáimat különböző díjakkal jutalmazták. Az akkor futó kulturális alapprogram kapcsán különböző támogatásokat, ösztöndíjakat kaptam. De még ekkor sem gondoltam, hogy ebből meg tudok élni majd egyszer.
Aztán 2006-ban, egy utazásom során, félévre ott „ragadtam” Sanghajban. Elkezdtem egy francia galériával dolgozni. Itt részt vettem egy kiállításon, ahol majdnem minden alkotásomat megvásárolták.
A legtöbbet, egy két méter körüli képemért adtak, azt hiszem ezer eurót, ami számomra nagyon nagy pénznek számított abban az időben. A sikereimen felbuzdulva, elővettem az előző években készített anyagaimat. Kísérletezni kezdtem. Érdekelt a digitális technika, melynek segítségével olyat lehet alkotni, amit a hagyományos fotózással nem tudtam volna megvalósítani. Kerestem az utam. A létezés maga, mint csupasz tény érdekelt. Viszont nem érdekelt maga történet, a történés. Nem akartam eseményeket belemagyarázni a képeim mögé. Közel került hozzám a buddhizmus is, de vallásként nem gyakorlom.
- A metrók fotózása hogyan kerül bele ebbe a világnézetbe?
- Indiában járva már úgy éreztem, nem tudok többet fotózni, mert az a hatalmas ország, főleg a több ezer éves múltról szól. Engem már ebben az időben a jelenkori civilizáció izgatott, az a kor, amiben ma élünk. Főképp a városi környezet. Sanghaj után visszautaztam Debrecenbe, ahol építettem egy rendes kamerát magamnak, szétszedtem egy szkennert, és annak a szenzorját használtam fel. Írtam hozzá egy software-t is. A techno-art projektnek köszönhetően nagy felbontású képeket tudtam készíteni a mozgó metrószerelvényről, az engem körülvevő emberekről és a gyorsan mozgó környezetről. Az így kifejlesztett szkennelési technika segítségével ezer pixel szélességű szeleteket fotóztam, amit később egyesítettem az utómunka során egyetlen képpé.
- Egy profán kérdés. A metrós „videók” alkalmával bentről a kocsiból készítette a felvételeket?
- Igen. Mielőtt felszálltam a New York-i metrószerelvényre egy ruhadarabbal gyorsan megtöröltem az ablaküveget, hogy tiszta legyen. Érdekes módon, Berlinben patyolat tiszták az üvegek.
- A személyiségi jogokat nem firtatta senki?
- De, igen. A világon mindenhol eléggé érzékenyek az emberek erre. Akik megkerestek, azok nem bántottak, inkább örültek, hogy meg lettek örökítve egy-egy képemen. Egyébként a street photography, mint irányzat, már elég régen létezik. Emiatt, úgy tudom, hogy nem nyertek pert még a bíróságon. Amerikában és minden országban a köztér, az közterület, ahol „legálisan” lehet fotózni. Én azért bíztam benne, hogy munkáim kapcsán az emberek megfelelő tisztelettel és ízlésesen lettek megfotografálva. A Urban Flow sorozat elkészülte után költöztem ki Berlinbe. Úgy éreztem, hogy ha itthon maradok, a lehetőségeim erősen korlátozva lettek volna. Költözhettem volna Londonba, esetleg Párizsba is. De Berlin, ahol előtte még nem is jártam, sokkal olcsóbb, élhető városnak tűnt számomra. Napközben biciklivel, metróval járok. Van kocsim, de a tömegközlekedés jóval gyorsabb, és nem kell szabad parkolók után kutakodni. Egyedül az autószerelőm mérges rám emiatt, mert tavaly ötvenhat kilométert sikerült beletennem az autómba.
- Meg lehet élni a fotózásból?
- Én már negyedik éve vagyok teljes állású művész, ami azt jelenti, hogy nem csinálok már alkalmazott fotográfiát. Az eladott képeimből élek. Jelen pillanatban két galériával dolgozom, egy New Yorkban székelő Julie Saul Gallery és a budapesti Faur Zsófi galéria képviseli a munkáimat itthon és külföldön.
- Mikor fog Magyarországon újra kiállítani?
- 2013-ban, a Magyar Nemzeti Galériában volt egy olyan nagyszabású fotókiállítás, amely azt tűzte ki célul, hogy teljes keresztmetszetet adjon a hazai kortárs fotográfiai eredményekről. A tárlaton 21 kortárs magyar alkotó közel 350 művét láthatta a nagyközönség. Én is a kiválasztottak között voltam, mint kortárs fotográfus. A tárlatot az akkori fideszes kormány kulturális szaktárcája nyitotta meg. Volt olyan kiállító, aki ebben kellemetlen politikai felhangot érzett, ezért közvetlen a megnyitó előtt leszedte a falról a képeit. Sok fotós pedig azért sértődött meg, mert nem került be a huszonegy kiállító közzé. Nagyon rossz érzéssel gondolok vissza az egész, egyébként szakmailag kimagasló kiállításra. Válaszom: egyelőre nem tervezek itthon semmilyen nagyobb volumenű bemutatkozást.
- 2017-ben újabb tervek, elképzelések?
- Ráuntam egy kicsit a városi tömegre és a városi létre. Az utóbbi két nyarat a Himalájában töltöttem, kerékpárral és anélkül. Túráztam. Most az egyedüllét érdekel nagyon. Azt, hogy miképp fog megjelenni az a fajta valóság a képeimen, még nem tudom.
- Erre az interjúra két évet vártunk. Nem sűrűn jár haza Debrecenbe.
- Karácsonykor, minden évben haza jövök egy hétre, a családomhoz, a barátaimhoz. Biztos hiányzom nekik évközben is, de tudják, hogy én így érzem jól magam ebben a földi létben, és ez a legfontosabb.
Magyar Ádám két ajánlott linkje: https://vimeo.com/77489382, https://vimeo.com/83664407
dalnoky
Új hozzászólás