Forgács János az utca elején lakott Hermina nénivel, a feleségével egy takaros kis kertes házban. Az öreg túl volt már a hetvenen. Ebben a korban már az agyi erek meszesedése teljesen természetes dolog. Ezt a megállapítást a fura cselekedetei is megerősítették.
Egyszer, nyár közepén egy hatalmas barackfaágat cipelve csengetett be hozzánk, amit képes volt az utca elejéről elhúzni gyalogszerrel. Anyám ment ki kaput nyitni.
- Manyika, drága! – kezdett rá az öreg a mondókájára. - Az éjszakai vihar kettétörte a barackfánkat, úgyhogy elhoztam a letört ágat, tüzeljék el bátran a kazánban!
Anyám dermedten nézte a méregzöld álcahalmazban megbúvó öreget, és csak nagy sokára tudott megszólalni:
- De, Forgács bácsi, egyrészt harminc fok meleg van, és június. Ilyenkor nemigen tüzel az ember. Másrészt ezen a hatalmas gallyon még rajta van a zöld levél, sőt még az idei éretlen barack is – anyám bizonyításképpen nagy nehezen le is szakított egyet az aprócska zöld gubókból, azt tolta az öreg orra alá.
- Szerintem, Forgács bácsi vigye haza ezt a gallyat, szüretelje le, ha megérik a barack, ősszel levélhullás után hozza vissza!
Anyám harci csele bevált, mert az öreg szó nélkül megfordult, és az utca földjét egyenletesre boronálva elindult haza.
Forgács bácsi telihold környékén igen aktív lett. Ekkortájt nagyon álmatlan volt. Ilyenkor tört rá a nagy kényszercselekvés. Általában az éj leple alatt, vagy hajnalban ténykedett. Gerillaakcióival egyetlen egy környékbeli portát sem kímélt. A Riga kerékből eszkábált kézikocsijával nesztelenül suhant a kis utcák földes utjain. Az erős holdsugárban sötét árnyéka lépcsőszerűen megtört az utcai kerítések falécein. A kis szekér mindig púposan meg volt rakva munícióval. Konkrétan tégla-, csempe- és palatörmelékkel.
Ahol észlelt egy kis lyukat vagy repedést, ott azonnal megállt, és munkához látott. Letámasztotta a szekeret és a másik végéhez sietett. A kis szeneslapáttal, amelyet szintén magával hozott, a szekérnyi törmelékből a lyuk tetejére formás kis kúpot formázott. Ezután jött az erősen foghiányos gereblye. Forgács bácsi széttett lábakkal a törmelékhegy fölé hajolt, és a szerszám nyelét két kézzel fogva, cölöpverőgépet megszégyenítő erővel döngölni kezdett. Gyorsnak kellett lennie, mert a dübögésre általában felriadt a kárvallott ingatlantulajdonos. Akkor pedig menekülnie kellett!
A környékünkön főleg apám nem nézte jó szemmel az öreg éjszakai tevékenységét, pláne akkor, amikor az utcai kerítés tövébe anyám által akkurátusan ültetett árvácskákat, és büdöskéket tömöckölte a földdel egyenlővé a vén bolond. Hiába mesélte apám a tetten ért öregnek, hogy a föld olyan, mint az emberi test. A kívülről jövő szilánkot, tüskét, idegen anyagot, nemigen bírja, és csak addig erőlködik, míg az ki nem lökődik.
Apám saját bevallása szerint, ismer a hátsó udvarunkon egy olyan téglát, amelyet még nagyapám ásott el, és – no, lám! – alig telt el ötven év, újra a felszínre vetődött. Pont ilyen értelmetlen elásni az építkezési törmeléket is. Jobb azt kitolni kisszekérrel a közeli szeméttelepre.
- Az öregnek akkor se volt sok esze, amikor még fiatalabb volt – mondta rosszmájúan apám. - Ráadásul akkor még gonosz lélek is volt.
Az igazság az volt, hogy Forgács János aktív korában, amikor még nem volt nyugdíjas, és nem tömöckölt, nappal a bőripari ktsz dolgozójaként, egy erős varrógép mellett szorgoskodott. Munkavédelmi ruházatot, bőr divatárut készített. Továbbá városi pártbizottsági tag is volt. A pártban különös feladatot szántak neki. Őt küldték ki kémkedni azokra a helyekre, ahol valamifajta rendszerellenes szervezkedés gyanúja merült fel.
Gyakran megjelent olyan helyeken is, amiről azt sem tudta, hogy azt eszik, vagy isszák. A bőripari kommunista teljes meggyőződéssel vallotta, nem árt résen lenni, mert az a mocskos imperialista ivadék, amely alá akarja aknázni a szocializmus masszív bástyáját, igencsak találékony fajta. Így hát az öreg munkaidő után, végigülte a városban tartott összes külföldi úti beszámolót, tudományos közgyűlést, beteg emberek gyógyulását elősegítő távol-keleti meditációs estet. Forgács János ilyenkor a nézőtér egyik sarkába húzódott és figyelt.
A kalandos úti beszámolókból, a legújabb kutatási eredményekből, a félhomályban levezényelt meditatív gyakorlatokból, általában semmit sem értett.
Ám, ennek ellenére igen szorgalmasan jegyzetelt kis kockás füzetébe. Főképp azok nevét írta fel, akik, ahogy ő fogalmazott, nagyon „aktívkodtak” az est folyamán.
Forgács János abszolút nem volt kémnek való személyiség. Mert a jó kém inkognitójára sosem derül fény. Forgács János a néma hallgatást általában félóráig bírta. Ezután jelentkezett, és hülyébbnél hülyébb kérdéseket tett fel, nem is mindig a témával kapcsolatban.
A szellemi szintjére leegyszerűsített válaszokat végig sem hallgatta, inkább azonnal elkezdett agitálni a hamarosan eljövendő kánaán, a boldog kommunizmus irányába.
A közönség egy angliai úti beszámoló alkalmával döbbenten hallgatta, hogy a bolond Forgács vörösödő arccal a nagy Szovjetuniót élteti, s e közben kockás füzetével, mint csapkodja az előtte lévő székét, és a benne ülő kopasz úr fejbúbját felváltva. Na, ekkor dobták ki az utcára!
Bosszúból Forgács János az úti beszámolón résztvevő csoport egész jelenléti listáját, bemásolta a kis kockásba. Az így összegyűlt anyagot havi rendszerességgel leadta a pártbizottságon az ottani illetékes elvtársnak, aki - miután megköszönte Forgács János állhatatos munkáját, - a teleírt kockás füzetet Forgács távozása után az iktatószoba végében álló nagy fadobozba hajította. Szemétbe nem merte dobni, mert mi lesz, ha a vén bolond „kuncsaftjai” közül egyről is kiderül, hogy valójában egy beépített imperialista ügynök.
Persze, a pártbizottság is értesült a tudományos, az egyre gyakoribb Forgács incidensekről. Most már a visszafogottabb párttagok is azt javasolták, hogy ettől az eszetlen, buzgómócsing Forgácstól az első adandó alkalommal meg kellene szabadulni. Ez közérdek.
Még maguk sem gondolták, milyen hamar eljön ennek az ideje.
Azt mondják, magas lóról, lehet nagyot esni. Forgács János jelképes nagy lovát május első napján vezették ki az istállóból.
Május elsején, ezen az államilag garantált szabadnapon, a dolgozó munkásosztály együtt ünnepelt. A munka ünnepén a környező gyárak dolgozói családostul vonultak végig a forgalom elöl lezárt Vöröshadsereg útján, majd a Nagytemplomtól egészen a Nagyerdőig haladtak. A Kossuth téren, az Aranybika előtti díszemelvényről pártunk és kormányunk vezetői, valamint a szovjet Vörös Hadsereg magas rangú tisztjei elégedett mosollyal integettek a hömpölygő tömeg felé. Az üzemek dolgozói nemcsak a jó előre begyakorolt koreográfiával, és egységes ruházattal lepték meg népünk vezéreit, hanem tipikusan erre az alkalomra gyártott, önjáró járművekre kreált díszletekkel is. A dekorációk bonyolultságára jellemző volt, hogy a gyári TMK műhelyek első féléves kapacitását száz százalékig lekötötte mind.
Forgács cége, a Bőripari ktsz, egy ég felé hasító, vörös csillagos rakéta kompozícióval készült. A tervek szerint közvetlen a tribün előtt egy bőr miniszoknyába öltözött kislány, Balogh Marika, aki egyébként a vállalat bérszámfejtésén dolgozott, meggyújtja a rakéta végébe dugott kötegelt csillagszórót. Így imitálva a munkásosztály töretlen, és visszafordíthatatlan lendületét, ahogy halad a Lenin által meghatározott úton. A gyengébb képességűek kedvéért, a kocsi homlokzatára vörös szegfűből azért a dolgozók kirakták a következő jelmondatot: „Előre, a lenini úton!”
Forgács János, a guruló kompozíciót követő első sorban masírozott, kezében egy hatalmas vörös zászlóval. Eredetileg egy „Éljen a szovjet-magyar nép megbonthatatlan barátsága” feliratú táblát nézett ki magának reggel a gyárudvaron, de azt nagyon nehéznek találta. Ráadásul azzal a táblával a vállalati párttitkár a gyári menetoszlop hatodik sorába osztotta volna be. Csak és kizárólag a zászlós emberek mehettek az elsőben.
Márpedig Forgács János az első sor, bal első embere akart lenni. Hadd lássa a tribün összes jó elvtársa, íme, Forgács János a jó kommunista most is élen jár!
A menet a nagyállomás melletti II. Posta elől indult. A Bőripari ktsz dolgozói, harmadikként, a XIII. Számú AFIT autójavító szövetkezet alakzata után vonultak. A lámpaoszlopokra szerelt tölcséres hangszórókból pattogós munkásmozgalmi dalok szóltak: „fel vörösök, proletárok…”; „a párttal, a néppel egy az utunk….”. A Petőfi téren a kisdobosok, és az úttörők díszsorfala állt. A gyerekek a kezükben lévő vörös és nemzeti színű, hurkapálcikás papírzászlókkal integettek. A dísztribünig tartó egy kilométeres utat viszonylag hamar megtette a menet. A zászlókkal és virágokkal teli ünnepi emelvényhez érve, lehetett látni a tribünön azt az embert, akinek az érces hangja a hangszórókból szólt.
„…a debreceni bőripari ktsz dogozói kollektívája köszönti a párt és állami szervek, illetve az ideiglenesen hazánkban állomásozó hős szovjet néphadsereg vezetőit.”
Ekkor a dekorációs kocsin utazó miniszoknyás lány, Balogh Marika meggyújtotta a csillagszórókat. Az életkép nagyszerűen mutatott. Az ezüstre festett rakéta, rajta a vörös csillaggal, nevéhez méltóan hányta a füstöt és a fényes szikrákat. Forgács János még jobban kihúzta magát. A vörös zászlót kissé előre döntve, állát büszkén magasra tartva lépdelt.
A mikrofonos férfi folytatta:
„A bőripari dolgozók kocsijukkal a világ proletárjainak összefogását, és hatalmas, töretlen erejét szimbolizálják, akik egy emberként haladnak előre. Előre, a lenini úton!”
Az emelvényen az elvtársak boldogan tapsoltak, és integettek.
Ekkor történt meg az, ami egy villámcsapásnyi idő alatt tönkretette Forgács János karrierjét.
Az előreszegett tekintetnek, és a peckes járásnak van egy komoly hátránya. Mégpedig az, hogy az ember nem néz a lába elé. Márpedig Forgács János jobban tette volna, ha oda is vet egy pár pillantást, mert akkor láthatta volna a lába elé kerülő méretes kátyút, amit valószínűleg a januári erős fagy kreált oda. Forgács János nem látta, tehát bele is lépett. Hatalmasat toppantott, mint egy cirkuszos ló, és kis híján orra bukott. Ajkát ösztönösen hagyta el a kiáltás, ami a két mozgalmi dal közötti szünet csendjében az egekig hatolt:
- Bassza meg a kutya, ezt az utat!
Közvetlen mögötte, két ember ejtette el ijedtében a magasra tartott tábláját. A tribün mellől két ballonkabátos férfi ugrott Forgács Jánoshoz, és két oldalról erősen belekaroltak
Forgács Jánost két napig tartották bent. Az, hogy mi történt ott vele, arról soha senkinek egy szót se szólt. Harmadnap a pártból is kirúgták. Ez viselte meg legjobban. Belülről marta a lelkét, mint a hatalmas fűzfa törzsét a méretes szú. Kívülről semmi sem látszik, aztán egy nap az első gyenge széltől kettéroppan a vastag törzs.
Három hét múlva, amikor először az utcára ment, a szemében már látszott az a furcsa zavarodottság, ami elég volt ahhoz, hogy végleg rokkanttá nyilvánítsák, idegi alapon.
Egy szombat éjszaka aztán Forgács János a hátsó udvarról előszedte a Riga kerekes kézikocsiját, és jól megpakolta törmelékkel. Még éjfél sem volt, amikor elindult, csak úgy pizsamában, meg papucsban, hogy betömködje a lenini út összes rosszindulatú kátyúját.
Dalnoky
További archív képek: Itt
Új hozzászólás