Így nagybetűvel, ugyanis van szerencsém bejelenteni egy új borkülönlegességet. De kezdem az elején.
Tokajban az idei szőlőtermés keservesre sikeredett. A hűvös, csapadékos szeptember és október szétloccsantotta, megrohasztotta a szemeket. Cukorfoka sem közelítette meg egy átlag évi termés húsz fokát. A felvásárlók kétszáz forintot is szívesen adtak, az ecetnél valamivel is édesebb must literjéért. Ez az ár olyan ritka, mint a fehér holló.
Szóval idén a hordókban valószínűleg nem erjednek díjnyertes borok. A sógoromé azonban a jobbak közül való. No, de ennek története van.
A háza körüli kert a „szőlőtábla”. Tőkéin a tokaji trendi, azaz hárslevelű és muskotályos szőlő vár a szüretelőkre (szedők létszáma ez esetben kimerül a sógorommal). Idén a levelek alatt meglapuló apró szemű, éretlenül zöld fürtök lehangoló látványt nyújtottak…, ráadásnak pedig jött az őszi csúnya idő.
Hegyalján normális körülmények között október közepén, végén indul be a szüret, bár én voltam olyan szőlőszedésen is, amely november 4-én kezdődött. Sógorom nem bírta nézni a gyümölcs szenvedését. Kényszerszüretelt. A kevéske mennyiségből préselt mustba merített fokoló tizenhárom fokos cukortartalmat mutatott. A citromlénél csak valamivel jobb. A borkészítői kifogyhatatlan optimizmus legyűrte a benne gyülemlő aggodalmat és a szőlőlevet a kénezett, előkészített hordóba csurgatta, hermetikusan ledugaszolta.
Azon a héten, szombaton autóztam hozzá. Savanyú képpel fogadott:
- Baj van. Elfolyt a must.
Történt pedig, hogy a garázsban hosszú évekig szárazon pihenő hordó dongái szétszáradtak. Mire a must újradagaszthatta volna, a szőlőlé, s ezzel a bor reménysége elszivárgott.
- Idén akkor nem lesz bor – konstatáltam az amúgy is kész tényt.
Mégis lett. Anno a Csapókertben vettem házat. Kertjében szőlősor és -lugas tulajdonosává is váltam. Igazi „vegyes felvágott”: hárslevelű, Csabagyöngye, tramini, két tő otelló. Bő évtizedig csak ettem termésüket. A „vészhelyzet” pattintotta ki az isteni szikrát: debreceni szőlőt a tokaji hordóba!
Valószínűleg kuriózum, amit tettem. Hegyaljáról általában viszik a szőlőt. De fordítva? A lényeg, hogy legközelebb sógoromhoz két megpakolt vödörnyi terméssel toppantam be. Ő nekiesett, lepréselte, a mustot szakszerűen kezelte (mert nincs az a tokaji, aki ne értene a borkészítéshez), aztán hordóba csurgatta. Az első örömteli következmény az volt, hogy a hordó nem szivárgott.
Eltelt két hónap. A második lefejtés után sógorommal kóstoltuk a kiforrott nedűt. Fiatal, széles pántlikájú, gazdag gyümölcsaromájú bor került a poharakba. Az édessavanykás szőlőlé itatta magát. Hamar be is soroltuk a veszélyes borok kategóriájába. A csoportba azon erjedések tartoznak, melyek még Toldi Miklóst is kétvállra fektette volna. A poharak tartalmát jó borkóstoló módjára lögyböltük. Illatait hosszasan szippantottuk magunkba. Szájunkba vettünk egy nyeletet. Megrágtuk, majd szürcsölve levegőt szívtunk hozzá. Még kétszer-háromszor az egyik pofazacskóból a másikba zúdítottuk, míg végre lenyeltük. Ezután hosszasan cuppogtuk az ízlelőbimbókon tapadt aromákat. Ami elkészült, tetszett. Gyors keresztelőben a készítménynek nevet is adtunk.
Így lett Debreceni Tokaji, utalva a szőlő eredetére és a tokaji borkészítési technológiára.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás