A magyar nép történelmében legalább annyi vérzivataros időszak volt, mint békés korszak, és amikor elkezdett lengedezni a háború szele, a sors mindig rendelt népünk fölé egy olyan hőst, hadvezért, királyt, szónokot, politikust, aki átvezette a magyar népet ezeken a pusztító viharokon. Az is megfigyelhető, hogy ezek mögött az emberek mögött mindig ott állt egy pap, aki a hit erejével támogatta a sorsfordító küldetéseket.
Azt, hogy mi történt 1848. március 15-én, már egészen apró gyermekként megtanulja minden magyar ember. A forradalmat követő szabadságharc eseményeit is megismerjük az iskolai történelem órákon. Tudjuk, ki volt Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Görgey Artúr, Damjanich János. Minden évben tavasszal felkeressük településünk emlékhelyeit, koszorúkat, virágot, verssorokat hagyunk ott a márvány táblák, szobrok előtt. Kicsit talán fásultan énekelünk, ahogy egyre idősebbek leszünk, de mindig észbe kapunk, mert tudjuk, belénk ivódott, hogy ez fontos, őriznünk kell magunkban és minden évben elhatározzuk, hogy jövőre másként lesz, több időt, energiát fordítunk erre az ünnepre, nemcsak azt a fél órát a szobor előtt. Aztán minden ugyanúgy zajlik következő évben is. Általában azokra az emberekre emlékezünk, akiknek a neve fémjelezte 1848/49-es forradalom és szabadságharc időszakát. A főalakokra.
Mi a helyzet azokkal, akik a főalakok mögött álltak? Ők talán kevesebbet tettek? Nem hiszem. Rájuk is emlékeznünk kell, mert csak akkor élnek tovább, a főalakok mögött maradnak ugyan, de el nem felejtődnek.
Debrecen főterén áll Margó Ede és Pongrácz Szigfrid által készített Kossuth-szobor. A három méter magas bronz alak lábainál kétoldalt találjuk a mellékszereplőket.
Az egyik ilyen alak Könyves Tóth Mihály.
1809. november 30-án született, polgárosodott, nemesi család sarjaként. Mindkét nagyapja és apja is neves könyvkötő mester volt, a Könyves előnév azonban nem innen származik. Egyik őse Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem titkára volt és ő kapta armális levélben ezt a megtisztelő előnevet érdemeinek elismeréseként.
Könyves Tóth Mihály szülei felvilágosodott, az átlagnál olvasottabb, műveltebb emberek voltak és mindkettejükben ott munkált a többet akarás vágya, így a kis Mihály számára lehetővé tették, hogy továbbtanuljon. Az otthoni családias légkör, annak emléke később többször felidéződik majd templomi és temetési beszédeiben. Egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy ne hangsúlyozza a szülői példamutatás fontosságát. Saját emlékeire alapozva mondja:,,Oh! kimondhatatlanul sokat tesz a nevelés, s azoknak példája, kik között felnövünk, sokat tesz azoknak tanácsuk, kiket hozzánk a természet vérkötéttel fűzött.”
A kis Mihály iskolát a Debreceni Református Kollégiumban kezdi el és az utolsó év kivételével ott is járja végig. A hatodik évben apja Kassára küldi, hogy németül tanuljon. Miután visszatér szülővárosába, 1824. november 1-én beiratkozik a főiskolára.
A főiskolai évek alatt élt a kollégium viszonylag szabadabb szelleme adta lehetőségekkel, tagja lett különböző teológiai és irodalmi köröknek, így megismerkedett a legújabb irányzatokkal, a felvilágosodás eszméivel, a hegeli filozófiával, az új történetírók írásaival. Ekkor kezdett el rajongani a költészetért, mégpedig olyan mély kötődéssel, hogy ebben az időszakban ő maga is írt verseket. 1828-ban megjelent egy latin nyelvű köszöntője a Pallas Debrecina című kötetben, a méltatás Teleki József grófhoz szól. Ezt követően a Lant című folyóiratban volt olvasható öt, a szentimentalizmus és a romantika hatását tükröző költeménye és egy Schiller-fordítása.
1832-től 1836-ig utazgatott: Pozsony, Bécs majd Németország volt az úti cél, ahol főleg nyelvtanulással teltek napjai.
1836 fontos állomás volt Könyves Tóth Mihály életében, hiszen ekkor született meg benne az elhatározás, hogy lelkipásztor szeretne lenni, így Szoboszlai István mellett vállalt káptalani állást. Pár hónap elteltével megválasztották a külvárosi templom lelkészévé. Meredeken ívelt felfelé pályája, amit leginkább szónoki tehetségének köszönhetett. 1842 áprilisában már belvárosi lelkipásztorként működött. Amikor a Nagytemplomban prédikált, az épületben minden alkalommal olyan tömeg gyűlt össze, hogy egy része már az utcán hallgatta a szent beszédet.
Gyarapodtak egyházi hivatalai: előbb egyházmegyei, majd egyházkerületi pénztárnok, 1847-ben pedig egyházmegyei tanácsbíró lett.
1848-ban a békeidőket felváltja a forradalom és a szabadságharc vérzivataros időszaka és ahogy az 1400-as években Hunyadi János mögött csatasorba áll Kapisztrán János hitszónok, úgy követi Kossuth csapatait Könyves Tóth Mihály debreceni egyházfi. Minden erejével támogatta a toborzást: a szószékről tartott beszédeiben, a népgyűlések szónoklatain, még a Debreceni Hírlap hasábjain is izzó szavakkal lelkesítette a népet.
1848 októberében maga is bevonult és a csaták hevében önmaga testi épségét nem kímélve bátorította a harcoló csapatokat, vigasztalta a sebesülteket és temette az elesett hősöket. Aztán véget ért a vérfürdő és ő a vesztes oldalon sem vesztette el a hitét a hazája felett uralkodó zsarnoki hatalom megdöntésében.
Az aradi hősi halottak temetésén mondta el „soha meg nem bocsátható” beszédét, amelyet teljes terjedelmében lehozott az Alföldi Hírlap. A mondat, amelyért később keserves árat fizetett, így hangzott: ,,A vérpatak, mely oly sok népekből foly, vértengerré nő fel és hullámaival elsepri a trónoknak babonás hitből, ámítással épített oszlopait és elnyeli, megfullasztja, vérhabokban fullasztja meg az önkény zsarnokokat.”
Nem marad megtorlatlanul egyetlen szó sem, beszédei miatt 1849. augusztus 7-én elfogták és november 30-án kötél általi halálra ítélték. Később büntetését húsz év várfogságra módosították, ahonnan 1856-ban amnesztiával szabadult, de lelkészi és tanári állásától eltiltották. Hosszú évek teltek el, amíg újra szószékre állhatott és a debreceni emberek újra hallhatták prédikálni ,,aranyszájú” Könyves Tóth Mihályt.
Megállok Debrecen főterén a Kossuth-szobor monumentális alakja előtt, és szemem a három méter magas főalak lábainál két oldalt álló mellékalakokra téved. Megkeresem pillantásommal a ,,halálraítéltek” között Könyves Tóth Mihályt, aki „többet ártott a császárnak lelkesítő szónoklataival, mint egy egész hadsereg”.
Rinner Anita
Új hozzászólás