Nemrégiben röpke sétát téve Debrecen-Józsa egyik békés erdőszéli ösvénye mentén elgondolkoztam, hogy végre itt a tavaszvégi idő, közeleg a nyár. A színharmónia azonban ennél jóval művészibb és távolabbi vizekre sodorta gondolataimat.
Vaddisznócsapások kezdeti járatán, az út szélén, a selymesen puha fűben állva, az autóforgalomtól alig zavartatva őz iszik frissítő kortyokat egy tisztavízű esőtöltötte pocsolyából. Szinte észre sem veszi, hogy épp ott teszi mindezt, ahol autók járnak, és jelenleg is épp előtte áll egy jármű. Miért is zavarná? Hiszen az őznek ez a természetes közege. A földút egyik oldalán impozáns házak, némelyik elegáns, akad spalettás parasztház is, a túloldalon pedig már-már tökéletesen zöldellő lombok, vadvirágok, vaddisznók háborítatlan nyomai. Nem, ez nem a Bambi egyik békés jelenete egy tisztáson, fuvolaszóval, ez maga a valóság, ráadásul itt, Debrecenben. Pontosabban Debrecen-Józsán, ahol maga a „kutizöld” kel életre.
No, persze a kérdés jogos, hogy ez mégis mit jelent. Jelenleg is élő, kiváló erdélyi festő Kuti Dénes, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Nemrégiben ismertem meg, portréfilmet láttam róla hazánk legnagyobb kulturális adójának kínálatában, és azt mondhatom, nem felejtem azokat a színeket, amelyeket ez a művész tár elénk. Különös palettakeverékkel, sajátos ecsetvonásokkal viszi vászonra a zöldnek azt az egyedülálló árnyalatát, amelyet művészi körökben csupán úgy hívnak, ahogy magát a mestert: Kuti „kutizöldje”. Ezek a színek pedig – bár sosem gondoltam volna – épp Debrecen békés, benzingőztől szinte teljesen védett, csendes, nyugodt környezetében, a cívisváros szélének erdeiben köszönt vissza rám.
Barna Marci
Új hozzászólás