Még az átkosban történt (bár e jelzőről az akkor már éltek árnyaltabban vélekednek). A szocializmus már recsegett, ropogott, Kádár János szenilis vénemberré dementálódott, de a tanácsi közigazgatás még működött. Azért irodákban, hivatalos helyiségekben az elvtársasozáshoz szokott füleket egyre gyakrabban ütötte meg egy-egy uram, asszonyom megszólítás. A változás előszele is huzatossá tette a szobákat, termeket.
A faluban ekkor tartották az évtized lakodalmát (az alábbi eset még inkább azzá tette). A községnek a fiú és lány jól ismert lakói voltak. Különben is, falvakban nincs olyan, hogy ismeretlen. Ott mindenki tud mindenkiről.
Szóval, a fiatalok már hosszabb ideje együtt jártak. A közeli város egyetemén tanultak. A fiú agrártanulmányokat folytatott, a lány a bölcsészkaron szívta magába a pedagógia tudományát. Egy hallgatói bulin hozta össze őket a sors. Addig is tudtak egymásról, de csak annyi közük volt egymáshoz, hogy egy faluból jöttek. Senki nem hisz benne, mégis, első látásra bimbózott a szerelem, szárba szökkent, ereje teljében virágzott. Az utóbbi két-három évben a helyiek már össze is boronálták őket, férj-feleségként tekintettek rájuk.
A fiatalok, közelebb a harminchoz, mint húszhoz, határoztak a házasságkötésről. Egyetem után szorgos munkával teremtették meg közös életük alapjait, és idejét érezték együttélésük hivatalossá tételének. Annak rendje-módja szerint megtörtént a leánykérés, eljegyzés, s végre eljött a nagy nap.
A tanácsterem dugig tömve. Kis túlzással: még a csilláron is lógtak. A népes rokonság, az érdeklődök komoly száma, no meg régen esküdtek már a faluban, évekre visszamenőleg nem akadt egy valamire való lagzi, magyarázata a nagy összesereglésnek.
Ment minden a megszokott kerékvágásban. A tanácstitkár, másodállásban anyakönyvvezető darálta az esketési szöveget, az orsós magnón megnyúlt szalagról nyávogott a nászinduló.
Aztán elérkezett a nagy pillanat. Miután az ifjak a közös életre, tanúk előtt egyezőleg fejezték ki óhajukat, a gyűrűk felhúzása következett. Az eléje nyújtott piros kispárnáról a fiú reszkető kézzel emelte gyűrűjét, amelyet azonnal el is ejtett. Elkáromkodta magát. Erre a széksorokban többen kuncogni kezdtek, amit minden eszközzel elfojtani igyekeztek. Kinek ököl, kinek papírzsebkendő került a szájába, mások önuralommal próbálkoztak. Mégsem illet volna kinevetni a fiatalokat, de amikor a fiú, majd nem sokkal utána a menyasszony is négykézlábra ereszkedett és a székek között kereste az elgurultat, már nem lehetett komoly arccal bírni. Ami pedig ezután következett, az maga volt a téboly: a vendégsereg beszállt a kutatásba. A teremben már csak ülőeszközök között hajlongó, mászó embereket lehetett látni. Az össznépi felbuzdulás hamar eredményt is hozott. Hiába no, a közös akarat. A vendégek elégedetten kászálódtak vissza helyükre, rendezték ruházatukat, sminkjeiket, néhány nő kezébe még fésű is került, a hátsó sorokban pedig butykos járt körbe. Az ijedtségre inni illett, kimondottan preventív jelleggel. Ugye: szívinfarktus, felugrik a vérnyomás, és még ki tudja, mi megelőzendő.
Miután minden visszarendeződött, már senki nem gondolt újabb akadályra. Pedig az történt. Ugyanis a keresgélés közben a magnószalag nagy része lefutott az orsóról és becsületesen összegubancolódott. Állítólag valakinek a lába is beleakadt. Akkor most mi legyen a zenével? Ügyes nép lakja a falut, így hamar megoldották a problémát. A vendégsereg magára vállalta a zeneszolgáltatást, ámbár kissé falsan, több szólamban, de eldúdolták a nászindulót.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás