Ez a címe a VFM (avagy Vitéz Ferenc Műhely) legújabb könyvének, amelynek alcíme: Tanulmányok és esszék a szakrális, az irodalmi, a vizuális és az esztétikai kommunikáció köréből. A Felsőmagyarország Kiadó bocsátotta közre a napokban Miskolcon.
A Művek kissé tán csúfondáros kifejezés, de ha a hallatlanul termékeny (és modern) Tandori Dezső költő, műfordító is elviselte, elviselheti Vitéz Ferenc is. A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával megjelent kötet tanulmányai előzetesen természetesen megjelentek valamilyen tudományos vagy művészeti periodikában: Mediárium, Ethnica, Zempléni Múzsa, Médiakutató, Napút, Néző-Pont, Nagyítás, Alföld, Polisz. A közlemények „rovatokban” elosztva kaptak helyet a könyvben. Az elsőben („Tetten ért” képek) jobbára a naiv művészet a téma, az Egymásba nyitva címűben a vezetőanyag a kritika és a mű viszonya, a Magyarország átváltozása fejezetben Krúdy Gyula „Vitéz-koszorúját” találjuk, az Angyalkapukban a szakrális-templomi képzőművészetre fókuszál a szerző, a „Legszebb halandó…”-ban a nő a művészetek központjában a fő gondolat.
Lássunk itt most csak egy fejezetet, mondjuk azt, aminek van némi köze kedves disciplinánkhoz, a folklórhoz-etnográfiához. E tematikából természetesen a naiv művészet áll legközelebb a néprajztudományhoz, ráadásul a művészeti író a roma önkifejezéssel is behatóan foglalkozik. Megállapítja, hogy a naiv cigány művész az asszimilálódás helyett visszailleszkedni szeretne egy adott közösségbe, „egy új státusz jegyeivel nyerni vissza eredeti státuszát”. A cigány naiv művész kettős számkivetettségéről beszél, akinek megítélését nehezíti a folklórhoz fűződő sajátos viszonya: „a cigányfolklór-motívumok az illusztratív-reprezentációs szándék helyett a szimbolizációs funkcióban jelennek meg képén. A motívum transzpozíciójában kevésbé hivatott kifejezni például az eredetmesélést, mint a többségi társadalommal való kapcsolat reflexiójaként megfogalmazódó egzisztenciális érzést vagy lelkiállapotot”. Balogh Balázs András, Ferkovics József, Boros Flórián, Orsós Teréz, Oláh Mara és más roma naiv alkotók munkáit tanulmányozva fogalmazza meg gondolatait. Egyikük-másikuk nemcsak festő, hanem költő is, mint például Balázs János, aki „remete és filozófus”, a „cigány Diogenész”. Fölemlegeti a magyarországi naiv művészet felismerésének-elfogadásának történetét. Ebben akkor történt az egyik döntő lépés, amikor – 1976-ban – önálló múzeumot hoztak létre a naivok számára. Ezt Moldován Domokos gyűjteménye alapozta meg, s majd Bánszky Pál gyarapította több ezer tételesre az állományt. Banner Zoltán művészettörténész ugyancsak górcső alá veszi az erdélyi naivok művészetét. Külföldi elméletadók, Verebélyi Kincső és Voigt Vilmos nyomdokain járva Vitéz Ferenc megállapítja, hogy „a naiv művész alkotása mint ritualizált személyes cselekvés már azért is felébreszti a közösség érzelmi reflexióit, mert benne – olykor a naiv művész szándékai ellenére – túlfokozottan jelennek meg az emóciók, melyekre a közönségnek reagálnia kell”.
A tematikailag rendkívül színes könyv olvastán köszönettel tartozunk a sok-sok ismeretért-információért is, nemcsak a mély-eszméltető gondolatokért s az impozáns nyelvezetért.
Erdei Sándor
Új hozzászólás