Kevés Debrecenben a mozgáskorlátozotti parkoló! - kezdem ezzel a koppanós mondattal. De, hogy utána lágyabbal folytassam: nem igazán sok a járni nehezen bíró öregeket, betegeket kiszolgáló, néhány perc pihenőre hívó szék, pad vagy bármely ülőke.
Nem igazán sok? - felületes kijelentés. Helyesebben: kevés!
Ritka a hely a városban, ahol 15-30-50 méter megtétele után le lehet ülni, lerogyni, megpihenni egy arra rászoluló embernek. Márpedig ez hozzátartozik az élhető városhoz! Nagyon. Alapvetően. Nem tudom, az élhető város felmérésben szerepelt-e egy ilyen kérdéscsoport, téma?
Márpedig az idősekről (is) gondoskodó társadalomnak, a leginkább egyre inkább öregedő társadalomnak ezzel is kellene foglalkoznia, nem csak azzal, hogy ki ne fizessen adót, azért mert 25 év alatti, mert 1-2-3-4 gyereket szült…
Az idősebbek is tettek valamit ezért az országért, hozzáteremtettek valamit az ő városukhoz, ahol megszülettek, felnőttek, hűségesek maradtak és maradnak mindhalálig, és most nem tudnak úgy élni, ahogy remélték, álmodták fiatalabb korukban, az ígéretek alapján. Az élhető város álma – hová foszlott számukra? Leülni sem lehet.
Tény, hogy sem egy idős ember, sem egy mozgáskorlátozott nem tud sokáig áldogálni, sem gyalogolni. Kellene sok-sok ülőhely az utcákon, a bevásáróközpontokban! Csupán ennyi. Min múlik a megvalósítás? (Az odafigyelésen, a szándékon és kevés pénzen.) Hogy ne csak a Kossuth téren és a Csapó utca egy részén legyenek padok, hanem végig a sétálóutcáknak kikiáltott területeken? Sőt, ne csak a sétáló utcákon, hanem valamennyi belvárosi utcán. A Hatvan utcától a Batthyány utcán keresztül a Szent Anna utcáig, a Nagytemplomtól végig a Nagyállomásig.
Na, ez már élhetőbbé tenné a várost egy mellőzött, lassan elfelejtett réteg számára is! A mostani idősek számára és a most még adót nem fizető, de majdan idősekké korosodók számára is.
Bevásárólözpontok? Ott is akadtak valamikor szétszórtan fémpadok. Aztán eltűntek. Gondolom azért, mert hajléktalan emberek oda jártak pihenni nap közben, ami sem higiéniai, sem esztétikai látványával nem vonzotta, vagy inkább tasztotta a vásárlókat. Megértem. De nem az a megoldás, hogy a nehezen közlekedő, vagy megpihenésre vágyó embereket, gyermekes anyukákat gyakorlatilag száműzzük a vásárlástól az ülő-pihenő helyek megszüntetésével. Hányszor, de hányszor pihent meg a feleségem huszon éve a gyermekünkkel egy bevásárlóközpontbeli padon, amíg én bementem egy kisebb árudába? Néhány éve már egyik multiba se járunk – nyilván nem a mi hiányunk teszi tönkre őket, de azért az utóbbi években zsugorodott a területük - ez tény. De az ő gondjuk, hogy miért.
Nem tagadom, az elmúlt hetekben megszólítottam egy-két vásárlót a marketekben, rászánva magam a vásárlás támaszkodási tortúrájára. Megkérdeztem, hogy váráslótársam miért nehézkedik a bevásárló kocsira, „gondolára”? Valamennyi megszólított azt mondta: mert nem tudnának támaszodás nélkül fájdalommentesen bevásárolni. És se a boltban, se a bolton kívül nincs leülési lehetőség. Szupermarketről vagy hipermarketről van szó. Az egyik vásárló hölgy mosolyogva bevallotta, ő le szokott ülni a búrorrészlegen, amíg a férje bevásárol. Hát, ilyen is van.
Tisztelt illetékesek!
Tudom, hogy nincs lehetőségük a bevásárlóközpontok tulajdonosait kérni arra, hogy tegyenek ki néhány ülőhelyet. De talán, ha észérvekkel keresik meg őket, hogy ezzel vásárlókat vesztenek, talán felfogják az érdeküket. Én csak egyetlen mozgássérült vagyok, de azt tudom, hogy öt éve nem járok sem az egyik, sem a másik hipermarketbe. Inkább többet fizetek egy-egy termékért, de ha nem megy a járás, akkor nem megy. Számomra, és sok társam számára: ennyi.
Aki pedig nem hiszi, járjon utánam!
De mankóval!
Barna Attila
Új hozzászólás