Nehéz megdöbbenteni az olyan embert, aki mindennapi élete során nem ritkán, vagy inkább gyakran találkozik a nyomor, a szegénység, a nem evilágra valóság különböző formáival, szenvedőivel. A napokban meredtre döbbentem.
A debreceni buszállomáson ténferegtem családommal: fiammal és feleségemmel vártuk a buszt, hogy legénykém a nagymamájához utazzon hétvégi pihenőre, a vakáció kitörését megünnepelni.
Nem voltunk sokan a megállóban, páran ültek az egy szem padon, öten-hatan ácsingóztak a járdán, türelemmel nézték az órát. Öt perccel a szállítójármű indulása előtt begomolygott egy család a megálló tövéhez, amikor éppen odagurult a busz, lassan, méltóságteljesen, mint egy folyami uszály. A felszállásra szolgáló ajtó még nem nyílt ki két percig. Várt mindenki türelmesen.
A soktagú család feje, egy negyvenes éveiben járó, rendezett külsejű férfi rámeredt a busz oldalára kifüggesztett útvonaljelző táblára. Jól olvasható betűkkel volt kirakva: Hajdúsámson-Nyíradony.
A férfi nézte a táblát, nézte. Nem szól, csak nézte. Egyszer halkan megnyílt a szája, de mintha csak magának olvasta volna: - Nyaa..siii.
Szünet következett, néhány másodperc csupán.
- Saányo…nyoisa… - aztán megint elhallgatott, de már ekkor figyelt rá a családból valaki. De az sem szólt.
- Nyírlugos. Nem Nyírdááá…
Bennem volt a segítő szándék, hogy odalépjek, és segítsek, hová szeretnének utazni, de a látvány ledöbbentett. Mozdulni sem tudtam.
Közben kinyílt a buszajtó, és a várakozók lassan felkúsztak a „cethalra”. A férfi családja is hamar feljutott, nyilván megkérdezték, hogy hová megy a járat, ezért intettek is a családfőnek: jöhet.
Bejutottak, elutaztak.
Amíg hazaballagtam, azon gondolkodtam, honnan, hová jutnak ezek az emberek? Miért kerültek ebbe a helyzetbe? Miért nem tudnak kilépni ebből az állapotból. De amikor hazaértem, láttam, a lakásom előtti kukában derékig merülve turkált egy szerencsétlen. Ez hirtelen elterelte a figyelmemet a témáról. Egy ideig.
De a téma, az marad. Vélhetően nagyon sokáig.
Barna Attila
Új hozzászólás