Legutóbbi túránkon valóban éreztünk távoli rokonságot a kőszáli kecskékkel. Amikor a sziklákat másztuk, bizony emlegettük az állatokat, akik biztosan mászkálnak a leghajmeresztőbb terepen is. Nekünk nagyon hiányzott a kecskék magabiztossága, könnyed, kecses mozgása. Mi küszködtünk.
Karcsi barátom szólt. Nem kellett kétszer mondania. Karcsi az Erdélyi hegység szerelmese. Ismeri, mint a tenyerét. Én is lángra lobbantam. Félreértés ne essék! A hegység iránt. Micsoda domborulatok és ember alig járta szűz helyek!
Túránk célja a Bihar hegység Nagy-Phaeton vízesése volt. A vonulat legnagyobb zuhataga a hegység nyugati részén található. Az Áló-völgyben, az azonos nevű patak baloldali mellékvize, a tengerszint felett 1350 méter magasságban, a Bohogyó csúcs (1653 m) alatt zuhan 80 métert a mélybe. A vízesés nem merőleges, egy 75 fokos dőlésszögű sziklafalon zúdul alá. A sziklák a zuhanást több szakaszra osztják.
Vasaskőfalvát elhagyva, egy kilométer után tértünk le a Pádis fennsík felé kanyargó útról. Jól karbantartott murvás úton haladtunk három kilométert. Kocsinkat egy erdei tábornál hagytuk. Oda-vissza 10 kilométer és 1000 méter szintkülönbség várt ránk.
A gyaloglás kezdete becsapósnak bizonyult. Murvás erdei úton a túra kényelmes sétának tűnt, azonban fél kilométer után, az éjszakai felhőszakadás következményeként, az úton is patakok vágtattak lefelé. Odalett az illúzió. Az emelkedés is lépésenként 2 centiméteresre erősödött. Négy kilométer megtétele után hirtelen 30 méter magas, ötven fokos kőlavina tett próbára. A megmászás nehézségét fokozta a kövek, sziklák nedvessége.
A meredeket leküzdve, hullámzó gyökerek és sziklák tömkelegétől nehezebben járható szakasz következett. Kisebb sziklamászás már ezen a szakaszon is előfordult.
A neheze a vízesés előtt 250 méterrel jelentkezett. Valahogy átlábaltunk az esőtől megduzzadt patakon, és neki a meredeknek. A szakasz jó részét négykézláb, minden lehető növénybe, sziklába kapaszkodva tettük meg. Hab a tortán az utolsó nyolcvan méter. Ez szabályos sziklamászás volt. A környékbeliek a kőtömbökbe párkányokat, apró lépcsőket véstek, így a sziklák megmászhatóvá váltak, azért kötél és biztosítás nélkül hátborzongató tettnek bizonyult. Az érzésen az sem változtatott, hogy az egyik peremen sütkérező foltos szalamandrát zavartam meg. Ijedtében egy résbe menekült, onnan szemezett velem.
Minden fáradságért, veszélyért kárpótolt az elénk táruló látvány. A magasból alázúduló víz párába burkolta a környéket. A víz dübörgését kiabálással ellensúlyoztuk. Fotók, videofelvételek, s fordultunk is vissza, mert vészjósló fellegek gyülekeztek.
Mindig igaz: visszafelé sokkal nehezebb. A sziklákon lejutni nyűgös dolognak bizonyult. Míg felfelé láthattuk a következő lépés helyét, lefelé már nem. Közben csúszott a kő, hiszen a vízesés párája állandóan sikamlósan tartja a környék szikláit. Szerencsére nem vétettünk lépést.
A továbbiakban eseménytelenül telt az út. A lankásabb részeken bekaptunk néhány szem áfonyát, vadmálnát, szamócát, de rágcsáltunk medvehagyma levelet is. Ez utóbbiból gyűjtöttem is egy csokorra valót.
A kocsi felé közeledve már a következő túrát terveztük.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás