Vége van a nyárnak. Hűvös szelek ugyan még nem járnak, mint ahogy Móra Ferenc a Cinege cipője versében megírta, de ennek az évszaknak a napjai már meg vannak számlálva.
Lesz még meleg, de a hangulat, a szabadság, nyaralás már múlóban. Már inkább emlékezetben él. Memóriánkba spájzoljuk, hogy hidegebb napokon, nehezebb időszakokban átsegítsen minket didergésünkön, búskomorságunkon.
Nyáron több helyen megfordultam. Igyekeztem minden helyből, napból a legtöbbet kihozni. Az ember mindig úgy van vele: ki tudja, lesz-e alkalom visszatérni oda? Tehát habzsolni kell mindent, ami környék, alkalom és élményt kínál. A teljesség szándékával meg se próbálkozom, reménytelen vállalkozás. Innen-onnan csippentve írok egy-egy helyről. Hogy mégis főleg negatívumokról olvasnak? Ez a honi való világ. Sajnos.
Nekem a Balaton a Riviéra…, így kezdőik az előző rendszer egyik örökzöldje. Stoppolás az M7-esen, Trabanttal szállni élvezet, SZOT üdülő, zimmer frei, önkiszolgáló étterem, Bambi, NDK-s lányok, Diszkó, smárolás, gumimatrac, leégés, zsebpeca, Sokol rádió, Kapcsolj az ötödik sebességbe, kommersz cseresznye Kőbányaival, sörhas, fagyi, bélás, lángos, fecske fürdőnadrág, Fecske meg Románc cigi, szalonnasütés, szúnyogok… Mostanság másabb. A tó és környéke nem változott, de a rengeteg magánosítás, kisajátítás miatt szinte lehetetlen a vízpartra lejutni. A nyaralónak szánt kacsalábon forgó paloták hosszú sora mindig csak egy kérdést vet fel: miből? Sima lángos 1200 Ft, korsó sör legalább ennyi, balatonfüredi étteremben túrós csusza 3400, Jókai bableves 3200. Szóval, az átlagemberek inkább keserű szájízzel gondolnak vissza az ott eltöltött napokra. Jobb híján hűtőtáskákban viszik magukkal az előre lesütött húst, porból készül a leves, esténként pedig pénzügyi rovancs: mi telik még a büdzséből? A többségnek a Riviéra árai jutnak eszébe, s így eléggé kesernyésen dúdolják a dalt.
Nagyvázsony, Kinizsi vár. Jobb interaktív élmény. A Fekete sereg vezetőjének vára szépen felújított. Két részletben történt: 1961-62-ben, állagmegóvás és ásatások után a lakótorony és környezete épült újra, 2016-17-ben pedig a többi rész. Ez utóbbi megújulásban már kevesebb az öröm, mert tulajdonképpen egy betontömböt húztak fel. Hasonlót tapasztaltam több erődítés felújításánál. A kivitelezők nem törekedtek az eredeti állapot visszaállítására, azaz kőről-kőre újjáépíteni, hanem egyszerűen betonból húzták fel a falakat. Illúzióromboló. Jogos a felvetés: a műemlékvédelem ilyenkor miért nem avatkozik be?
Hajmáskér, tűzérlaktanya. Régi dicsőség, hogy múlik el? A település környéke a mai napig a honvédség gyakorlóterepe. Bécs 1901-ben vásárolt Hajmáskéren és környékén jelentős területet. Kiképzőközpontot tervezett oda. Maga a laktanya három évig épült. Valóságos kisvárost alakítottak ki (bolt, étterem, lovarda, színház, lőszerraktár, vágóhíd, stb.). A második világháború után a szovjet Déli hadseregcsoport alakulatai használták. A laktanya leromlása akkor kezdődött. Mindent lelaktak. Az 1990-ben történő kivonulásukkor minden mozdíthatót vittek. Azóta az enyészeté.
A Partiumban többször megfordultam. Általában több nevezetességet kerestem fel, de nem is ezekről írnék, hanem a határon túli fejlődésről. Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Nagybányán és máshol járva, gyakran bosszankodtam, hogy nem láthatom azt, amit szeretnék, mert elkerítették, eltakarták. Mindenütt építkezés, útrekonstrukció, autópálya-építés, azaz Románia előre megy, főleg nem szavakban, annál inkább tettekben. Odaát több ezer kilométert autóztam, de alig találtam kátyús utat. Ellenpéldaként a Balaton északi partját kiszolgáló 71-es utat említem. Ez az idegenforgalmilag nagyon fontos út igencsak javításra szorulna, mint ahogy hazánk töredezett aszfaltcsíkjainak többsége.
Persze a szomszéd kertje sem mindenütt zöld. A Partiumban sok elhagyatott kastélyt, kúriát, üzemet találtam, felhagyott vasútvonalakat, nyomorult házakból álló, isten háta mögötti településeket. Szlovákiában rémisztő a cigányok gettósodása. Tőketerebes felé fedeztem fel olyan kétemeletes házat, ahol az ablakok alatt barna csíkok húzódtak. Az ott lakók az ablakon keresztül végzik szükségleteiket. Ám ezek mellékzöngék, ahhoz képest, ahogy fejlődnek. Ha már Szlovákia, mindenképpen említeni szükséges, alig negyedszázad alatt, a nulláról indulva autópálya-hálózatot építettek. Ismerve a természeti adottságokat, ez óriási munka. Például Kassa és Poprád között van alagút, amely 5,2 km-es.
A nyaralás felhőtlenebb lenne, ha az ember nem szembesülne e negatívumokkal. Azért esetemben is a pozitív élmények kerültek túlsúlyba, s remélem másoknál is.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás