Csak a szokásos – szóltunk egyszerre. Igen, ezt kellett megállapítanunk hazánk nyugati oldaláról hazafelé indulva, majd ugyanazon a héten, amikor ez történt, újra csalódnunk kellett a magyar vasúti szolgáltatások zökkenőmentes működésében. Azaz, hogy…valami olyat kaptunk, amit vártunk.
Szűk egy hét telt el két vasúti tapasztalás között, a Magyar Államvasutak néhány nap elteltével kettő nap alatt tanúságot tett róla, megnyugtatott: minden a régi, a szokott, az állapotok évtizedek óta szikráját sem mutatják a javulásnak.
Kedves cimboráimmal Siófokról indultunk haza. A jegyen feltüntetett kocsiszám nem szerepelt a vagonok sorában. InterCityvel utaztunk volna. Mondanom sem kell, egyáltalán nem volt meglepetésereje a felismerésnek, hogy a számunkra kiszabott utazókocsi hiányában egy másodosztályúnak csak jóindulattal is messziről nevezhető, amolyan igazán magyar, koszos, vagy inkább mocskos, büdös, fülledt, jól ismert szocreál kabinba osztottak be minket. Éljen a retró!
Miután, persze a társaság egyenruhása a kedvességet minden tekintetben nélkülözve, ordítva adta tudtunkra, hogy miattunk késnek a vonatok. A valamennyiünk számára érthetetlen és gyomorforgató megjegyzést csupán annyival konstatáltuk, hogy sem benne, sem a MÁV-ban nem lehet csalódni. Nem tudott reagálni. Nem is igazán érdekelt innentől kezdve, bár láthatóan valamiféle beismerés lehetett úrrá rajta, hiszen a nem létező kocsiba szóló jegyünk ellenőrzése közben meglepően közvetlen akart lenni – sikertelenül. Láttunk néhány emeletes, majdnem ultramodern szerelvényt, egészen pontosan egyet menni, egyet pedig állni. Élőben megtekinthettük a forradalmi előrehaladás előszelének előszobáját. Ékes fővárosunkban megejtett átszállást követően alig öt röpke óra múlva már le is léptünk a zakatoló szerelvény lépcsőjéről, a közismert és hírhedt debreceni vasútállomás peronjára, épp egy vizelettócsa mellé. Még mindig semmi meglepő.
Néhány nappal később családi okok miatt Nyíradonyba kellett utaznom. No, aggodalomra semmi ok, nem történt baj, csupán kényelmi szempontból szólított a sors Debrecentől 25 kilométerre, illetve a kötelesség, hogy a helyszínen lássam a szenvedéllyel szeretett piros-fehér kézis lányokat felkészülési meccsükön. Az Aradványpuszta határában elnyúló vasúti átjáró fénysorompója pirosat jelzett, majd nagyjából 10 perc várakozás után át is robogott a két apró kocsiból álló szerelvény. A sorompó vízszintes maradt. Teltek a percek, már-már felvetődött a kérdés, hogy végleg itt ragadtunk, mire néhány, a KRESZ-t aligha ismerő sofőr fogta magát és áthajtott a pirosan pislogó lámpák között. Igazán helyes kis videofelvételek készültek az „egy bolond százat csinál” jelenetről. Aztán szép lassan csak magasba emelkedett a vonat áthaladását biztosító kar, a lámpák pedig elsötétültek. Mi lehet ilyenkor a teendő? Valaki forgalomirányítóvá avanzsálhatja magát, persze, miután a kellő információkat egyeztettük a MÁV ügyfélszolgálatával. Már, ha az épp nem késik „adásba” kapcsolni a hívót.
Megállapíthatjuk tehát, hogy évek, sőt, évtizedek óta a világon semmi fejlődés nem történt. A vonatok utastere még mindig vállalhatatlan minőségű, a technika pedig továbbra is képes megtréfálni az ország bármely pontját vonatközlekedés szempontjából. Ezek is csak mi lehetünk. Oldjuk tehát fel a MÁV mozaikszót, amolyan magyar jellemvonásként:
Minden Áll Változatlanul.
Barna Marci
Új hozzászólás