Áll a 74 évesen is délceg Wolfgang a teraszon, a rusztikus korlátra könyököl, s gyönyörködik a ligetaljai panorámában. Fát lát, bokrokat, kies legelőt, s a bukolikus élménytől szinte megnedvesedik a tekintete.
Boldog, hogy él, s hogy itt lehet, Kelet-Magyarországon töltheti az éveit, ahonnan mindenki menekül. Megesik gyakran ez az elérzékenyülés. Ha társa, Rozika tudakolja az okot (mintha nem tudná), kérdéssel felel: mikor lenne nekem ilyen lakóhelyem, ha Hannoverben maradtam volna? Soha nem tudtam volna megfizetni ennek az árát. Meg aztán, ami itt van, ezt a lankás-futóhomokos paradicsomot nem lehet innen elvinni észak-német vidékekre.
Wolfgang ezermester Hannoverből származik, vagy annak környékéről. Negyedszázada élhet Létavértesen, a Ligetalja nevet méltán viselő kistáj „fővárosában”. Faluváros ez inkább, mezőváros, ahol egy parasztházat tulajdonolt korábban a német férfi, de eladta, s vett inkább egy pajtaféleséget a szőlőskertben. Azt varázsolta és varázsolja ő idillikus lakká, ahol a nyugati technika és a keleti kényelem egyként megtalálható. Van itt minden, ami bármely puccos városi lakásban megtalálható: központi fűtés, terasz kettő is, garázs, konyha, gáz, miegyéb. A vizet hidroforral vitte be a házba, inni-főzni ásványvizet vásárolnak. Van autó (talán kettő is), kertészkednek, kellemesen telik az idő minden évszakban. Ott van az életükben a megtalált bizonyosság, a csend, a béke.
Pénzes Sándorné Rozika régen elvált, s már az sem most volt, hogy meghalt a férje. A helyi művelődési központ és könyvtár volt a munkahelye hosszú időn keresztül, népművelőként dolgozott, közösségmozdító emberként, nemrég elmehetett nyugdíjba. – Egyedül az anyai mivoltomat érzem megcsonkítva: két fiam van, s mindkettő Angliában él és dolgozik. S noha lehetne már családjuk, még nincs unokám. Ki tudja, mikor lesz, lesz-e egyáltalán. Ez azért fáj egy kicsit.
Létavértessel nagyon ki van békülve, szeret itt lakni, ahol a natúra bekúszik az ablakon, s ahol tavasszal virágillatú a levegő, ősszel pedig gyümölcs- és mustillatfelhők „közlekednek” az ájerben. Rozika a kalauzom ezen a riportúton, amelynek van bizonyos „szerelmes földrajzi” jellege.
A múzeumpajta piros bakatorral van körülfuttatva, a csodás színű szőlőszemek fokozhatatlanul édesek. Tulajdonképpen szüret után vannak itt már, csupán az otellót szedik holnap Nagy Józsefék.
- Milyen, amikor a munkahelyen az embernek a felesége a főnöke? - provokálom, amikor megtudom, hogy iskolatitkár abban az intézményben, ahol a felesége az első pedagógus.
- Nincs semmi különbség, otthon is ő a főnök – válaszolja. - Különben is meg van mondva, hogy a 21. század a nők évszázada lesz. Mi elébe mentünk ennek.
Egy gazszál nem sok, annyi felesleges növény sincs Nagy József szőlőjében, ahol a darazsak itt-ott boldogan szürcsölik a szőlőszemek levét. Elég fölbaktatni a „hegy” tetejére. A környezet káprázatos ebben az arany őszben. Az ő ültetvénye csak néhányéves, így még csak 5-6 hektoliter bor terem. Csatlakozik hozzánk az após is, aki ugyancsak boldogan mutatja meg a pincéjét. Hogyisne, amikor mintagazdaság az övé.
Sajnos, olyan melegek vannak már nyárban, hogy némelyek klímát raknak a pincéjükbe - mondja. Ha valamikor tudták volna, hogy mára így felforr az idő, több földet hordtak volna a pince fölé, vagy mélyebbre ástak volna.
A falon egy kis táblát találok, ez van rajta: Alkoholista az, aki ugyanannyit iszik, mint mi, csak nem szeretjük az illetőt.
Az ajtón pedig ott a Pincerend: 1. Ne politizálj! 2. Ne káromkodj 3. Más borát ne ócsárold! 4. A magadét ne dicsérd! 5. Addig igyál, amíg a fogad ki nem ázik!
Após és vő nem mindegyik pontot tartják be, például nem iszákosok.
Az érmelléki szőlő- és borkultúra vidékén járunk, híres települések: Margitta, Székelyhíd, Bihardiószeg, Hegyközszentmiklós. Itt-ott olyan pincesorok húzódnak, mint Tokajban és Hegyalján. Ideátiak és odaátiak nagyban barátkoznak - igen régóta. A létaiak irigylik a Bihari-hegység lakóit: a diószegieknek könnyű, nekik hegyoldalban van a pincéjük, s mindig 12 fok van benne.
Nagy József pincéjében most 13,4 Celsius fokos a temperatúra, a páratartalom pedig 70 százalék. Lehetne nagyobb is, mert 75 fölött az igazi.
- Azt mondták a régiek, hogy az Isten azért teremtette ide ezt a homokot, hogy ne maradjon üresen a terület. Még szerencse, hogy a szőlőnek megfelel, meg néhány gyümölcsfajtának – mondja József, aki általában egyedül munkálja az 1200 négyszögölet. Igaz, néha segítenek a gyerekek, ha haza le lehet őket könyörögni Budapestről.
Fölemlegetjük a dicső múltat, amikor nagyon sok debreceni cívisnek volt itt szőlője. Ligetalján illetve az Érmelléken, a két kistáj részben fedi egymást. Szeptember végén kiürült a város, jött a temérdek ember szüretelni. Ősi magyar fajta volt a bakator; ma egy kitűnő folkbanda is viseli ezt a nevet, meg van olyan együttes is, hogy Érmelléki Banda. Debrecen egy ideje besegít az érmelléki borvidék újraélesztésébe. Mind gazdasági, mind kulturális vetületben nagy lehetőséget látnak a programban a határ mindkét oldalán. Visszaörökítik tehát ide a bakatort, ez év tavaszán mintegy 11 000 szőlőoltványt adtak át Bihardiószegen érmelléki gazdáknak. Nagyváradon külön a hölgyek is aktivizálják magukat, megalapították a Borbarátnők Egyesületét. Kiderült, hogy más tájak lakói is érdeklődést tanúsítanak a fajta iránt, ők is szeretnének részt venni a visszahonosításban. Diószeget a szőlő- és bortermelés központjává igyekszenek fejleszteni Bihar megye urai. Diószeg neve népdalban is előfordul. Reméljük a jövőben bakatorbortól mámorosan éneklik az itteniek:
Diószegen van egy hajlék,
ha nem volna, belehalnék,
nem is azért a hajlékért,
de a benne lakójáért,
gyere rózsám, gyere már,
mert a szívem téged vár.
Téged óhajt, téged vár,
téged csókolni nem kár.
De húzódjunk vissza a barlangparadicsom Bihari-hegységből a létai szelíd lankákra, ahol talpunk alatt futóhomok serceg! A 76 éves Papp Sándor büszke arra, hogy a famíliája már több mint száz éve beleakasztotta a kapát az itteni laza talajba. Szerinte az 1960-70-es évekig volt itt jó világ, amíg volt ember, akit érdekel a szőlő, a bor, szívesen végezte a munkát. Önellátást jelentett ez a számukra, nem kellett kocsmába, boltba menni, s drágán venni a hitvány, szintetikus italokat. Megtermett a bor, főzték a pálinkát a szőlőből, a törkölyből és a seprőből, kellett az ünnepekre: keresztelőkre, lakodalmakba, név- és születésnapokra, húsvétra és disznótorokba, s persze az úrvacsorakor a templomokba.
Aztán megroggyant itt az élet, meggyengült a megtartó erő, s akinek nem maradt megélhetése, búcsút intett a kapufélfának. A mai fiatalok egyrészt inkább sört isznak, másrészt pedig rühellik ezt a kemény munkát. Ha az ember egész nap az okostelefonon gurítgatja az ujját, az internetet vagy a tévét bámulja, a szőlőnek annyi: elvadul, s egyébként is támadja a vad, a madár, a darázs, meg persze a hagyományos szőlőbetegségek. – A fácán, az őz, a borz, a nyúl vagy a darázs jobban tudja, mint én, hogy mikor érik a szőlő, mikor lehet megdézsmálni – bizonygatja Sándor, aki nemcsak a borászatnak, de a „pálinkászatnak” is mestere. A helyi nedűversenyeken rendre legjobban szerepel a négyféle töményitalával, továbbá a cuvé (küvé) borával, amit biankából, pölöskei muskotályból és rizlingből kever.
- De csak azért nyer apósom, mert a versenyeken az unokája csinálja a számítógépes adminisztrációt – évődik vele a veje. – Azért első a meggy-málna pálinkája.
Az egész szőlőskertnek csak a negyedét művelik ma már, de még így is mintegy száz gazda szorgoskodik itt, harcol a klíma, a gyom, a kártevők ellen. Nem azért, mert megéri, hanem szenvedélyből. Száz működő pince nem kevés, s hátha vissza lehetne fordítani a folyamatot. Tramini, zalagyöngye, medina, blauburger, pannonfrankos, feketeleányka – sorolják a fajtákat, s megemlítik, hogy egy kitűnő magyar borásznak nagy feketeleányka ültetvénye van az Arad megyei Ópáloson. (Utánanéztem ennek, s bizony nem olcsó mulatság e szőlő nedvét inni: 6-7 ezer forintba kerül palackja.)
Dr. Papp László, Debrecen polgármestere nyilatkozta egy helyütt: - Az Ér-mellék hosszú ideig tetszhalott állapotban volt szőlészeti szempontból, miközben száz éve Európa egyik jelentős, s az akkori Magyarország harmadik legfontosabb fehérboros történelmi borvidéke volt. Az a szándék vezérel bennünket, hogy a folyamatos hírveréssel felhívjuk a figyelmet az itteni borok jelentőségére. Működik itt érzelmi ok is, hiszen annak idején Debrecen szőlőskertjeként emlegették az Érmelléket.
A vidék polgármestereinek tapasztalatai szerint, ha a földbe dugják a bakatorvesszőket, azok 90-95 százaléka megfakad, tehát van ok a reményre.
Erdei Sándor
Új hozzászólás