Karácsony után a boltban mindössze néhányan tengtek-lengtek, pedig az üzemeltetők akcióztak.
Ünnep előtti kenyeret kínáltak 99 forintért, száraz zsemlét 9-ért, szaloncukrot fél áron, szikkadt bejglit is szinte ingyen. Vevők mégsem álltak sorban, nem keltek hajnalok hajnalán, csakhogy hozzájuthassanak még az akciós termékekhez. Tele a pocakjuk. A karácsonyi eszem-iszom következményei még ott puffadnak az emésztő rendszerben. Ellenben üres a pénztárcájuk. Karácsonyra kiköltekeztek. Csupán a legszükségesebbekért keresték fel az ABC-t.
Józsi bácsi üdítő kivételként válogatott a gondolák polcairól. Tehette, mert pártunk és kormányunk ajándékát, a tízezer forint értékű Erzsébet utalványt igyekezett elverni.
- Öcsém! – szólt oda egy fiatal eladónak. – Van ebben a boltban harminc eladható friss zsemle?
- Természetesen.
- Na, akkor hozd elő nekem!
A fiú térült-fordult, s a raktárból kosárnyi meleg pékáruval tért vissza. Míg akkurátusan, ötösével a nejlonzacskókba adagolta, kíváncsiskodva érdeklődött:
- Aztán minek kell ez a sok zsemle?
- Lesz egy kis babazsúr – kacsintott huncutul az öreg.
- Pedig Józsi bácsi nyugdíjas – álmélkodott egy kicsit a fiú.
- Méghozzá 1991 óta – büszkélkedett az idős vevő, aztán megindokolta a meglehetős mennyiség vételének okát. – Összejövünk a haverokkal, kenek nekik egy kis szendvicset.
- Nyugdíjas találkozó? – tippelt a fehérköpenyes.
- Egy fenét nyugdíjas! Öregfiúk, nyöggerek, vagy bármi más, csak azt ne mondd, hogy nyugdíjas! A szóra kinyílik a bicska a zsebemben.
- De miért?
- Miért? Miért? – bosszankodott Józsi bácsi. – Mert, amit nyugdíjként kézhez kapok, attól mindig felmegy a vérnyomásom.
- Mennyit tetszik kapni? – kérdezett rá az eladó, ám gyorsan hozzátette: – Ha nem titok.
- Öcsém, nem titok. Sőt mindenkinek elmondom, hadd jusson el az illetékesek fülébe. Az ország szégyene, hogy negyvenévi munka után 118 ezer forintot kapok. ’91-ben 12 ezer forinttal kezdtem és huszonöt év alatt nem emelkedett annyit, hogy elfogadhatóan éljek. Feleségemet elvesztettem. Egyedül vagyok, mint a kisujjam. Fenn kell tartanom egy házat, gyógyszerekre is elég sok elmegy. A maradék enni alig elég.
Könny gyűlt szemébe. A fiú a köpenye zsebében papír zsebkendő után kotorászott. Talált, s azonmód át is adta. Az öreg nagyot trombitálva fújta ki orrát, törölgette szemeit. Kisvártatva azonban folytatta.
- Tudod, jó hogy a kormány gondolt ránk és adta az utalványt, de azzal nem old meg semmit. A jövő évi nyugdíjemelésről meg nem is akarok beszélni. Elszomorító. Ha mindenkinek havonta legalább kétszázezer jutna, az nagyon jó lenne, de erre semmi esély. Néha azt gondolom: nem érdemes élni. Az állam nyakán fölösleges koloncként, megalázottan, nélkülözve tengődni, az nem élet. Ha bátrabb lennék, rég átküldtem volna magamat a túlvilágra, ám az életet is nagyon szeretem. Na, a babazsúron ilyenekről fogunk keseregni. Hát nem lesz egy népünnepély. – azzal, a már színültig telített bevásárló kocsiba gyömöszölte a zsemlékkel teli zacskókat, és beállt a pénztárhoz.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás