Vannak foglalkozások, amelyek komoly koncentrációval járnak, szellemi fáradtsághoz, kimerültséghez vezethetnek. Ilyen például a sokak által ismert alak, a szórakozott professzor, aki gondolataiba mélyedve nem a munkahelyére ér be, hanem egészen máshova. Mindezt csak akkor veszi észre, mikor végre feltűnik neki a vadidegen környezet.
Akadnak más foglalkozások is, amelyekben a foglalkoztatottak szórakozottá, de a kívülállóknak egyben szórakoztatóvá válhatnak. Baráti berkekben, de közösségi oldalakon is ezernyi történet kering. A sok közül egyet kiemelve, érdemes megírni annak a művésztanárnak az esetét, aki egy vidéki városba, szavalóversenyre kísért gyerekeket. Egy eléggé a fellegekben járó férfiról van szó, aki a vasútállomáson is álmodozhatott, mert a diákokkal rossz vonatra szállt fel. A vágányon két szerelvény várt indulásra. A vonat útnak eredt, és a tanerő rögvest rájött hibájára. Akkor gyorsan helyére billent az esze. Telefonált a szavalóverseny szervezőinek, majd a díjkiosztásra be is estek. A rendezők egy nemes gesztust téve, a késve érkező gyerekeknek lehetővé tették verseik elmondását.
E történetről annyit, hogy megyénkben történt és egy pszichológusnővel esett meg. Jellemzően mindig otthon hagyott valamit. Hetenként kétszer-háromszor a szomszéd városban pszichologizált. Kijutását változatos módon oldotta meg, így nem vett bérletet. Gondolta, úgy az utazást olcsóbban ússza meg. Nemrég egy reggel tömegközlekedni kényszerült. Elaludt, így lóhalálában futott a buszmegállóba. A kiszemelt járatot éppen elérte. Automatikusan nyúlt a táskájába, s vette elő a pedagógusigazolványának hitt, összehajtott papírt. A sofőr kissé morózusan vette át. Tudta, így jegyet adni többletmunkával jár. Magában még rimánkodott is, nehogy számlát kérjen az utas. A papírt unottan hajtotta szét. Aztán rámeredt. Másodpercekig értetlenül bámulta: Magához térve lakonikus rövidséggel adta vissza:
- Ez nem igazolvány.
- Dehogynem… riposztozott volna a nő, miközben maga felé fordította a papírt.
Zavartan nevetett fel. Az egyik előző nap vizsgált gyereknek emberrajzát adta oda. Abban a pillanatban az is bevillant neki, hogy ő akkor minden okmányát otthon hagyta. Pénzt is. A mögötte várakozók már türelmetlenül fészkelődtek. A sofőr homlokán is mélyültek a redők. A nő lázasan kotorászott a táskájában. Remélte, bankkártyája azért előkerül. Zavartan kért többször is bocsánatot. Ez egy általános elnézéskérés, mindenkinek szólt.
- Hülye tyúk! – hangzott el egy középkorú férfi szájából, aki még a buszon kívül várta beljebb jutását.
Várható volt már az ilyesfajta megnyilvánulás. A levegőben lógott.
- Álljon már félre! – vesztette el türelmét a buszvezető is. – Addig hadd jöjjenek a többiek!
A bankkártya sem került elő. A sofőr csak vállát vonogatta:
- Jegy nélkül nem utazhat.
- Könyörüljön meg rajtam! – kérlelte a nő, és megpróbálta egy csábosnak szánt, eléggé keserű mosollyal a sofőrt levenni lábáról. De az hajthatatlan maradt.
- Szálljon le! Indulnék! Már késésben vagyok.
Mit volt, mit tenni? Fordult és lépett volna le, mikor az ajtó melletti első ülésen megszólalt egy nyolcvan év körüli nénike.
- Kedveském, ne menjen! Kifizetem a jegy árát.
A sofőr nagyot nézett, még némi elismerő mosolyra is görbült a szája. Az anyóka közelében ülők pedig megtapsolták gesztusát.
Ezután már minden gyorsan ment. Fizetés. Jegy. A pszichológusnő elkérte a nénike címét, és megbeszélték a kölcsön visszafizetésének idejét és helyét.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás