Csaknem annyi éve halott a bihari trubadúr, mint amennyi évet élt, 1892-ben született Feketegyőrösön (mára teljesen elrománosodott partiumi kisfalu), s 1955-ben halt meg Budapesten.
A nagyváradi-berettyóújfalui-budapesti identitású lírikus művészetét valószínűleg monográfusa, a debreceni Bakó Endre irodalomtörténész ismeri legjobban. Kimutatta, hogy Nadányinak József Attilát előlegező strófái, sorai is bőven vannak. Tárcáinak többsége olyan friss és urbánus szellemiségű, mintha Kosztolányi írta volna azokat a pesti flaszteren, pedig többnyire az újfalusi sárban születtek. A magyar líra ínyenc kedvelői számon tartják őt, kedvelik szatirikus verseit, szerelmes dalait.
20. századunk hazai költészetének egyik legkellemesebb, igazán mesteri, már-már a nagyság határáig emelkedő kis költője, világégések közepette tiszta lelkű, szelíd trubadúrja volt Nadányi Zoltán. Ő is abból a bihari dzsentrivilágból indult, mint oly számosan az utóbbi száz év irodalmában. Író, költő, műfordító volt, a női nem nagy rajongója – ez írásművészetére is rányomja bélyegét. A testőr című verse a nagy bihari elődnek, a felvilágosodás szépírójának és gondolkodójának, Bessenyei Györgynek állít emléket.
(es)
A TESTŐR
Itt nyugszik ő, sok bécsi hölgy
szerelme. Költő, dalia.
Királynénk, szép Terézia
testőre, Bessenyei György.
Itt nyugszik ő, Bakonszegen.
Nem Bécsben és nem egyebütt.
Lovával együvé feküdt,
kifent bajusszal, délcegen.
Kalandozott és megpihent.
A lármás, fényes Bécs után
ölébe vette őt puhán
a csend. A bakonszegi csend.
Én nem a testőrt tisztelem,
hanem azt, aki hazatért,
otthagyva minden csatatért.
És állt a parton dísztelen.
A zöld Berettyót látta itt,
a borzas fákat, bokrokat,
miután látta már sokat
a szép királyné vállait.
Ült csendben a tornác zugán
és nézte a bukó napot.
Aztán a toll után kapott,
utolsó szalmaszál után.
Bizony, utolsó szalmaszál,
Bizony, fuldoklik, aki él.
De aki több a többinél,
e szalmaszállal partra száll.
Új hozzászólás