Magyarország labdarúgó-válogatottja az Eb-döntős angolokat látta vendégül szeptember másodikán a Puskás Arénában, ahol a csendes első felvonást gólzáporos második követte.
„El kell csípni a pontot” – szól a határozott ukáz a metró egyik meccsre igyekvő fiatal utasától, majd a közmegegyezés jegyében felharsan az első Ria-ria-Hungária, melyet egyből követett a második, majd a harmadik. Amerre csak nézek, válogatott mezbe, szurkolói szerelésbe öltöző embereket, s reményteljes arcokat látok magam körül. Nem véletlen, hogy a Puskás Aréna megállójában csaknem teljesen kiürül a szerelvény, és a népes tömeg elszántan, sikerre éhesen és jókedvűen lépdel a beléptetőkapuk irányába. Ekkor már alig egy óra van hátra a kezdő sípszóig, így szinte mindenki megérkezett Európa egyik legszebb létesítményének környékére. A drukkerek derűs hangulatához a kellemes időjárás mellett alighanem az előttük álló két óra futballcsemegéjének várható élménye is hozzájárul.
A beléptetés várakozásainkat jócskán felülmúló ütemben, kimondottan rugalmasan zajlik, ugyanez az aréna büféinek kiszolgálásáról már kevésbé mondható el. Szomjúságunk persze győzedelmeskedik, így nincs mese, bő félórát eltöltünk a csigatempóban araszoló sorban, majd nedűvel a kezünkben elégedetten pásztázunk körbe a lelátón. A csapatokat tömött szektorok köszöntik, és amikor a kapu mögött helyezkedő keménymag rázendít, minden maradék kétségünk elpárolog. Legalábbis néhány percig mindenképp.
Az angolok ugyanis fölényben fociznak, s teszik ezt úgy, hogy erőlködésnek szikráját sem érezni játékosaikon. Különösen a Manchester City ásza, a fürge Raheem Sterling van elemében, de a magyar védelem rendkívül felkészülten látja el feladatát, így komolyabb szigetországi lehetőség nélkül pereg le az első játékrész. Az persze nem kedvez mieinknek, hogy a labdát elvétve sem sikerül megtartaniuk, és a csapat legékesebb gyémántja, az idényt pazar formában nyitó Szoboszlai Dominik sem csillog úgy, ahogy sokan elvárnánk tőle. Egy mellettem helyet foglaló apuka dühösen csap a levegőbe minden egyes hibájánál, hozzátéve, hogy ő bizony megmondta, nem lesz ebből a gyerekből semmi. Nekem azonban nem esik nehezemre, hogy emlékeztessem az Izland elleni pótselejtezőre.
A fordulást követően elég egy-két kihagyás, és előbb Jack Grealish és Mason Mount mintaszerű összjátéka nyomán utóbbi előkészítéséből a mezőny talán legélénkebbje, Sterling talál be, majd a Tottenham gólgyárosa, Harry Kane bólintja be a másodikat. Ekkor még pislákol némi remény, de hiába Schafer kitűnő labdaszerzései, Kleinheisler szlalomjai és az éledező magyar támadójáték, a több bravúrt is bemutató Gulácsi Péter a gólvonal mögé öklözi Maguire fejesét, és hogy milyen a kapussors, a negyedik találat is az ő lelkén szárad. Ezzel szemben kedvenceink csak ígéretes lövőhelyzetig jutnak, ugyanakkor Varga Kevin és Sallói Dániel agilis, lelkes és lendületes beállása mindenképp említést érdemel.
„Albániában javítunk” – hallom több irányból is a lefújás pillanataiban, noha nem tagadom, az optimista jóslatokat néhány borúlátóbb megjegyzés árnyékolja be. Annyi azonban bizonyos: a vártnál némileg csúfosabb vereség ellenére a szurkolók továbbra is a csapat mellett, mögött állnak. A légkör azért lényegesen fagyosabb és szomorkásabb, mint érkezésünk perceiben, és ez nem csak annak szól, hogy másnap munkába meg iskolába kell menni. Futballcsodát, szenzációt reméltünk, vagy minimum szoros csatát a világ egyik legerősebb tizenegyével szemben – ezúttal egyik sem jött össze.
Viszont arról, hogy a csapat erőfeszítései nem hiábavalók, és sokan erényeit sem felejtettük, megbizonyosodhatunk nem egészen egy hét múlva, amikor újra csordultig telnek a Puskás széksorai, mert mindenki szemtanúja szeretne majd lenni néhány káprázatos magyar találatnak. Nem utolsósorban egy olyan mérkőzésnek, amely elejétől a végéig, és utózöngéivel együtt is kizárólag a futballról szólhat...
Tóth Sándor
Új hozzászólás