A Magyarság Háza-díjat első alkalommal adta át Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár és Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója Budapesten 2021. december 18-án a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) rendezett ünnepségen. Tízen részesültek az elismerésben, köztük Écsi Gyöngyi felvidéki református lelkész, népdalénekes, előadóművész.
Szolgálatában többek között a népmese csodálatos történetein keresztül hirdeti az isteni teremtettséget, a harmónia születését, a férfi-női szerepkör minőségét hallgatóságának. A Komárom melletti hetényi parókián arról beszélgettünk, mennyire értékes kincse magyar kultúránknak a néphagyomány, milyen fontos üzenetet hordoz a mesék és népdalok világa.
- Munkásságát számos díjjal ismerték már el. Legutóbb decemberben kapta meg a Magyarság Háza-díjat. Mit jelent önnek a szakmai elismerés?
- Megtisztelve érzem magam, ugyanakkor csodálkozom, hogy valaki felfigyel a számomra természetesnek tűnő szolgálatra. Ilyenkor sorra eszembe jutnak azok, akik nálam érdemesebbek volnának a díjra, csak kevésbé „látszódnak”.
- Honnan jött a néphagyomány szeretete?
- Hatalmas áldást jelentettek számomra a pedagógusok, a nagybetűs tanítók és tanárok. Olyanok voltak ők, akik a kimondott sorok mögött sejtették velünk a kimondhatatlan, a mélyen formálódó üzenetet, ahogy József Attila mondja: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk”. Sellyei, galántai és pozsonyi tanulmányaim idején találkoztam a népdallal, néptánccal és mindazzal, amit ez a hagyomány hordoz: a nemes éneklésen, mozdulatokon és gerincességen túl közösséget kovácsol össze. Néprajzkör indult Galántán 1983-ban, és áldom azokat, akik odafigyeltek arra, hogy hogyan neveljenek bennünket. Fontosnak tartották, hogy a fiatalok bemenjenek a falusi házakba és beszélgessenek, emlékezzenek az idősekkel együtt. Később Ág Tibor révén találkoztam az imádságos népdallal, a népénekkel – ezek olyan énekek, amelyek ősi dallammal mondják el a bibliai történeteket és egyéni imádságokat. Nagyon letisztult, évezredes, hitből fakadó forrás ez, misztérium, később a bábbal kapcsolatban is megismerhettem ezt a műfajt.
- Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a néphagyomány több mint szórakozás…
- A néphagyomány a kultúra része, a mi magyar népünknél az alap, ettől vagyunk magyar keresztyének. A hit évszázados folytonosságára gondolok, amely a magyarságot jellemzi, még az írásbeliség előtti kortól. Jézus nem változik, „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. Meggyőződésem, hogy e nélkül magyar közösséget fenntartani nem lehet. Ipolyi Arnold mondta, hogy „azon nemzet, mely emlékét veszni hagyja, azzal saját síremlékét készíti”. Ezért van az, hogy legértékesebb zeneműveink, festményeink, irodalmi alkotásaink magyar motívumokat és gondolkodásmódot hordoznak: gondoljunk Kodályra, Bartókra, Csontváryra, Jókaira, Aranyra, Petőfire. A népművészetnek hatalmas eszköztára van, mert eredetileg a hímzés-varrás motívumaitól, népi színjátszástól, versmondástól, faragástól, citerázástól kezdve a gyógyító füvek ismeretén keresztül a lovasíjászatig hatalmas tárházzal rendelkezik. Azért mondom, hogy „eredetileg”, mert a tiszta forrású népművészet mindig is spirituális volt, sajnos ma már sokan azt gondolják, hogy nélkülözheti a hitet. Az ember dolgozott, és az áldást az Úrtól várta, Isten Lelke segítségével formálta kitapinthatóvá a munkát. Van egy Igó Aladár alkotta gyönyörű, fából faragott parasztember szobrom – fejét lehajtva áll, kalapját a kezében tartja, lábához támasztva a kapa. Kérdeztem a mestert, hogy ez az ember itt mit csinál? Azt válaszolta, hogy „a földjét kapálta, és megállt imádkozni, mert megszólalt a harang”. Aki ismerte Igó Aladárt, tudja, milyen csodálatos, írásbeliség előtti palóc nyelvezettel beszélt, amelynek megértéséhez nagyon oda kellett figyelni. Műalkotása egyfajta megfaragott igévé vált, ugyanígy hordozhat a mese is gyógyító beszédet és imádságot, és a különleges képi világgal alkalmassá válhat az Istennel való szeretetkapcsolat hirdetésére.
- Az ön által színpadra vitt meséket honnan válogatja? Milyen mesevilágot szeretne megismertetni a hallgatóságával?
- Küldetésemnek érzem, hogy a felvidéki tájak meséit dolgozzam fel, ezek többsége nem véletlenül gömöri, mivel a rimaszombati B. Kovács István csodálatos mese- és mítoszvilágot tárt fel. Ugyanakkor fontos az, hogy egy-egy mesének mi az üzenete, hogyan mutatja be Istent, a teremtettséget és az ember olyan küzdelmeit, amelyeket csak a Lélek segítségével harcolhat meg. A népmese a teremtett rendet képviseli, a női-férfi szerepkör minőségét, a harmónia születését a káosz ellenében. A tiszta forrású mese követi a „szálla alá poklokra, harmadnapon feltámada” vonalat. Úgy érzem, hogy a romlatlan népmese csak egy eszköz, amely Isten gondoskodó szeretetéről szól, ezért alázattal „belenyúlok” a mesékbe. Az énekkel és a mesével is lehet az Úrhoz kiáltani, hogy kiszabadítson szorult helyzetünkből. Spurgeon úgy jellemzi a „szent” dolgokat, hogy azok Isten szeretetét hirdetik, keresik és hozzá viszik az embert, ugyanakkor megtisztítják, újjáteremtik és megszentelik magát az embert is. A mesék közösséget is teremtenek, és játszani is tanítanak. A játék gyereknek és felnőttnek egyformán nagyon fontos, mert felszabadít a gátlásokból, bátorít a félénkségben, tanít az örömre, és erre nagyon rászorulunk. A feloldozás Isten kegyelméből van, nem teljesítményünk eredménye, a mesékben a „csoda” a gondviselés gyógyító folyamata, kegyelmi megnyilvánulás – ilyen módon a mese a misszió eszközévé válik. Feldolgoztam legendamesét is és bibliai történetet is. A bábozásról kevesen tudják, hogy eredetileg templomi műfaj volt. A mesékhez igyekszem mindig a tájegységhez illő népzenei világot és eszköztárat társítani. Sok tanulás kell ahhoz, hogy az ember megkülönböztesse a díszt a cifraságtól, a rárakódott hordalékot az alatta rejlő igazgyöngytől, hogy a forma és tartalom fedje egymást.
- Az előadásai mindig interaktívak. Több évtizedes tapasztalattal a háta mögött milyen a ma gyereke? Van-e különbség egy 10-15 évvel ezelőtti állapothoz képest?
- Úgy érzem, hogy a ma gyereke sokkal kiszolgáltatottabb, mint az előző nemzedékek, de ennek hosszú a története, „régi bűnnek hosszú az árnyéka”. Arra gondolok, ami a közösségeinkben az elmúlt száz évben történt. A mai gyermeknek már nem adatik a nagycsaládi, „törzsi” közösség összefogása, annak minden hétköznapi botlásaival együtt. A gyermekek leginkább kis családokban élnek, jó, ha van egy-két testvérük és unokatestvérük, talán magányosak is a telefonjukkal és a gyerekszobás tévéjükkel. A dolgozó szülők napi hajtása és a hiányzó nagyszülők mellett (talán még ők is dolgoznak) szeretetre és közösségre vágynak, a család élettörténeteire. Gyülekezeteinknek és a hitvalló egyéneknek nagyon is feladata a gyermekek „nagycsaládba” vonása és a közösségépítés. A mese az egyik legjobb eszköz, hogy elrepítse őket egy olyan elképzelt, átélhető és átérezhető világba, amely nagyon is érinti kérdéseiket, fájdalmaikat és elakadásaikat. A mesében átélhetik az elveszettséget, kiszolgáltatottságot és mégis hősként harcolhatnak. Itt mindig van „segítő” és mindig van egy rend, amely erősebb minden akadálynál. A mese olyan erőforrás, amire a hétköznapi életben nincsenek „jó szavak”. Minden gyerek, de a felnőtt is érzi és igényli, amint a bűvkörébe kerül, tudja, hogy gyógyul, tisztul és erőt kap.
- Ön mesemondó, népdalénekes és lelkész. Hogyan gyúrja egybe ezt a két hivatást? Lehet ötvözni ezt a két mesterséget?
- Nem gondolom, hogy két különböző hivatásról van szó, hanem a kegyelmi ajándékok felhasználásáról Isten dicsőségére. Pál írja a korintusiaknak: „A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban, de az Úr ugyanaz (…) mindenkinek azért adatik, hogy szolgáljon vele.” Sok-sok lelkészi példaképem szolgált kegyelmi ajándékaival: Fülep Lajos művészettörténész, Tompa Mihály, Pósa Lajos költő, sokan mások irodalmárok, gyümölcsnemesítők, tudománytörténészek, útleírók voltak, emellett méhészkedtek és állatokat is tartottak. Isten irgalmából mindannyian választott nemzetség, királyi papság vagyunk – ahogy Péter írja –, a Megváltó kinyújtott kezévé kellene válnunk, apró injekciókká a közösségeink gyógyítására. Sohasem akartam mesemondó vagy énekes lenni, sokkal könnyebb volna meghúzódni a háttérben, de ezt a feladatot kaptam, az az ige vezérel, hogy „abban telik kedvem Istenem, hogy akaratodat teljesítsem”.
- Jelenlegi szolgálati helyén, Hetényen milyen az itt élők kapcsolata a népművészettel? Részt vesznek a néphagyomány ápolásában és átadásában?
- A falusi ember mindennapjait valaha a népművészet itatta át, anélkül, hogy tudomást szerzett volna róla. Természetes volt, hogy énekli a saját népdalait, ruháit évszázados mintázatok díszítik, munkaeszközei faragottak és templomát kézimunkák ékesítik. A háborúk következményei, a múlt század második felének társadalmi változásai szétzúzták az addigi értékeket, a míves, tornácos házakat és a józan, paraszti gondolkodást is. A háború utáni kitoloncolás és kitelepítés nyomorúságát nem lehet és nem szabad elfelejtenünk. A szocreál pedig a falut is megtépázta, a városokba került emberek életéből pedig eltüntetett mindent, ami közösség, családi ünnep, vallási szertartás, gazdálkodás és művészet. A férfiak többet nem faragnak guzsalyt a lányoknak, akik nem varrják-szövik bele álmaikat a kézimunkákba. Az éneklés, a tánc kiszorul az életből, vagy legalábbis az ősi, kristálytiszta forrás beszennyeződött a városi, szórakozást kiszolgáló muzsikával. Megszűnt a fonó, a fosztó, a helyi színjátszócsoport, a költők nem olvassák fel újonnan kiadott verseiket, a színház sem jön ki falura, mint valamikor. Ez az irdatlan rombolás megnehezíti a közösség építését. Veszteségeink hatalmasak, legalább emlékezzünk, mert az emlékezésnél kezdődhet az újratanulás. A hetényiek különleges lelki adományokban bővölködnek, sokra emlékeznek és sokan értékelik nagyra ősi hagyományaikat. Az iskola hiánypótló kiadványt adott ki, egy munkafüzetet, amely a gyerekeknek megtanítja a régi, helyi énekeket, meséket, falutörténetet, dűlők neveit, ismerteti az itt található népviseletet, madarakat, gyógyfüveket. Nagyon fontos ez, mert aki nem tudja, honnan jön, nincs semmi a talpa alatt, honnan tudná, hogy hová megy.
- Egy előadóművész, akinek létfontosságú az azonnali visszajelzés, az együttes játszás a gyerekhallgatóságával, hogyan éli meg a mostani bezártságot? (Szlovákiában még szigorú korlátozások vannak érvényben – a szerk. megj.)
- Ebben a járványos időszakban nem érzem magam bezárva, egyszerűen máshogyan lehet szolgálni. Kevesebbet kell utaznom, több idő adatik a csendességre, töltekezésre, tanulásra és a stratégiák kidolgozására. A gyülekezeti életünk zavartalanul folyik, sőt, egyre több mozgolódásra van igénye a gyerekeknek és a fiataloknak is. Az „online” új lehetőségeket is teremt: megtanultuk, hogy így is lehet igét hirdetni, bibliaversenyt, szavalóversenyt és zsoltáréneklőt szervezni. Az új óvoda és bölcsőde üzembehelyezése, a fenntartói jogok átvétele gyülekezetünknek és a presbitériumnak komoly feladatokat ad. Készítjük a gyermekbábcsoport új előadását, és a fiatalok is igénylik az összejöveteleket. Az asszonyokkal a „női buzgóság évén” dolgozunk. Úgy érzem, hogy a gyülekezeti élet fontossága ebben az időben nagyobb hangsúlyt kapott. A „föld sója” kell, hogy legyen, és világítania kell és lehet templomon bévül és templomon kívül is. Pál azt írja az efézusi levelében: „Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” A történelem arra tanít, hogy legnagyobb bajaink közepette mindig az ige köré gyülekezve lehet megtartani a közösséget, erről semmilyen körülmények között nem mondhatunk le.
Édes Enikő
Új hozzászólás