Írásaimat rendezgetve, idén éppen húszéves eset tudósítása került elő. Ritka, poénos bűncselekmény. Gondoltam, újra közlöm. Elöljáróban annyit: a szóban forgó Zastava a néhai Jugoszlávia gépkocsigyártásának csúcsproduktuma volt. Az előző rendszerben boldog lehetett, aki tízéves várakozás után kocsihoz juthatott. Trabant, Skoda, Zsiguli, Zastava? Mindegy. A lényeg, hogy végre kocsi van a fenék alatt!
Egy szép nyári vasárnapon egy magyar család elhatározta, hogy a kiadós ebédet lesétálják, és csemetéjüknek kedvezve, elmennek az állatkertbe is. A Zastavát, a hű négykerekűt a Nagyerdei Stadion előtti parkolóba állították, majd két önfeledt órát töltöttek a lompos, loncsos állatokat bámulásával.
Járgányukhoz visszacaplatva, a családfő kósza pillantást vetett a motorháztetőre. És megdermedt az arca: a karosszérián tenyérnyi valami éktelenkedett: Biztos falevél – gondolta. Laza kézmozdulattal le akarta söpörni, a mozdulat azonban éktelen káromkodást szült. Egy hasíték környékén pattogzott le a festék, napvilágra segítve a barna alapozó réteget.
A méregtől nem zihálhatott kettőt, amikor meg is kapta a hasíték magyarázatát. Egy szürke, szutykos bácsika, újságpapírból szalonnázva, egy fokhagyma szétrágását félbehagyva, röviden elmondta, mit látott: - A kocsija előtt két férfi veszekedett. Az egyik dühösen előkapta a bicskáját és leszúrta… a kocsit.
A folytatást már könnybe lábadó szemmel, prüszkölő nyerítéssel röhögte, majd megvonta a történet eszenciáját: – Még mindig jobb, mintha a másikat szúrta volna le. Nem igaz?
A családfő valami istenkáromlót készült az öreg fejéhez vágni, de aztán legyintett egyet: nem az a szutykos tehet róla.
Mondanom se kell: a késelés egyedül őt dühítette. Mindenki más, akinek elmesélte Zastavája megbicskázását, ugyanúgy reagált. A hasukat fogva, harsányan röhögtek.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás