Kutatok magamban nyári élményeim után, mediterrán nyaralásaim jutnak eszembe, amelyek az évek során egyetlen élménnyé értek össze. A képeket a lelkem exponálta és rendezte egyetlen albumba. Történet nélküli szürreális képek, pici ikonok, és mindenhol napsütés.
Rovinj, ahogy a hajó körbejárja a mesebeli házakat termő szigetet, élénk, mediterrán színű „teremtmények” az egymásra épült épületek, mintha egy mesekönyvben barangolnék. Látom magam, ahogy bokatörő macskaköveken egyensúlyozom, de hirtelen három ország szépséges városában teszem ugyanezt, Saint Paul de Vance-ben, Porecsben, Zakinthoson.
Festői helyeken járok, ilyenkor úgy gondolom, hogy csak azért nem festek, mert nem ilyen helyen élek. Rácsodálkozom a Riviéra piacain árult kézműves tárgyakra, a vasalóból és ollóból készült konstellációkra, és azt gondolom, hogy milyen magától értetődő, és bánom, hogy nem nekem jutott eszembe.
A kikötők mindenhol lenyűgöznek, ahogy a hófehér hajótörzs ringatózik a kék vízen, a vitorla meg az ég kékjében mártózik. Ugyanaz az érzés fogott el Antibesben, mint Porecsben, csak ültem és bámultam szépségét a hajóknak, nem érdekelt a történet, nem érdekelt, kik azok, akik a luxus jachtokat lakják, az én szemem a látványukkal is beérte.
A bazárokról sok képet őrzök. Annyi pénzem sosem volt, hogy vegyek is valamit, mindent a szemnek ugyebár… ezért mindenre rá tudtam csodálkozni, a halmokban álló édességekre, a sós vízben úszó szilványi nagyságú olajbogyókra, a színes kendőkre, ezüst ékszerekre, ékkövekre. Beszívom a keleti ételek illatát, közben nem akarom tudni, hogy hol és miből készülnek.
Őrzöm a szél érintését az arcomon, miközben a hajó ringatózik alattam, hol egy francia, hol egy görög hol egy horvát szigetre érkezik a hajó, emlékeimben ez egy soha véget nem érő körutazás, a tenger a szél és én.
Elementáris élmény volt először belegázolni a tengerbe, és másodszor és harmadszor is, és azóta mindig, mert belőlem minden alkalommal ezt az érzést váltja ki, sokadik bizonyítéka annak, hogy valamelyik előző életemben vízi lény lehettem, és csak reménykedem abban, hogy sellő…
A görög aranypart vize, ahol aranyszemcseként csillog a homok a vízben, a horvát sziklás part fenségessége, vagy a francia Riviéra hullámzó vize, mind ott van ugyanazon panorámaképen.
Látom fentről a monacói öböl jacht-kikötőjét, Nizza sárga városát, a sugárutak mentén fekvő Cannes-ra egy templom udvaráról nyílik a legszebb kilátás. Nézem az Akropoliszról Athént, ahonnan a város csupa fehér házai verik vissza a fényt.
A tenger, hegyek, kolostorok, templomok, középkori sikátorok, bennük galériák és kávézók. Vágyakozva gondolok arra, hogy milyen lehet itt élni, még arra is, hogy milyen lehet errefelé dolgozni… mert a táj, a víz, az mindenért kárpótol… mindenért. De nem látom az összefüggést, hogy lehetnék én ott magyar? Ezer év alatt robosztussá érlelt magyar lelkem hogyan lehetne könnyed vagy gondtalan?
Nincs történet, én kívül maradtam mindenen, csak szemlélődtem, ha lelkem sötétségbe merül éppen, csak behunyom a szemem, levetítem a lelkemmel exponált képeket és újra ízlelem a napfényt…
B. Nagy Erika
Új hozzászólás