Egy Pár napja a Szoboszlói út sarkán lebontottak egy kilencven évig szolgáló trafikbódét. Országos hír lett belőle. Én még emlékszem egy másik veteránkort megélt debreceni trafikra is.
1976-at írtunk. Akkor én pont hatodik elemibe jártam. Anyám minden reggel adott egy „bélást” hogy a harmadik óra utáni nagyszünetben vegyek egy pohár kakaót, és egy kiflit. Ez kereken két forintba került. Néha kihagytam a tízórait. A megtakarítást iskola takarékbélyegbe fektettem. Nagyon csábító volt a gyűjtőlap (ebbe nyaltuk be a öt forintos bélyegeket) hátulján ékeskedő MK-25-ős kazettás magnó, vagy a praktikusan összecsukható Csepel camping kerékpár képe. Egy úttörő számára akkor ez volt az elérhető álom.
Már ha szorgalmasan ragasztgattak is kis könyvbe! Hatodikos koromban volt egy röpke időszak, amikor nem láttam tisztán a kitűzött célt a Camping kerékpárt, mert ábrándos tekintetemet elhomályosította egy jugoszláv származású, NDK-s színészóriás. A szocialista Hollywood sztárja, Gojko Mitić, több mint egy tucat vadnyugati produkcióban játszott úgy, hogy annak előtte soha nem látott személyesen egyetlenegy vacak rézbőrű indiánt sem. A filmek mégis óriási sikert arattak, és a szocialista táborban egy egész nemzedék nőtt fel rajtuk. Sőt, még az igazi indiánok is testvérükké fogadták Miticet, amikor jóval később egy chemnitizi fiatalember szervezőmunkájának köszönhetően, személyesen is találkozhattak vele egy észak-amerikai rezervátumban, Seattle-ben. Az „ekte” indiánoknak a randevú előtt miheztartás végett levetítettek egy Mitić filmet, mire azok teljesen elolvadtak. Törzsi táncot jártak, és tiszteletük jeléül Mitićet el is nevezték Nagy Fehér Farkasnak.
Elérkezett a várva várt „szabad szombat”. Anyám szépen megfésült, sötétkék anorákot adott rám, meg élre vasalt Trapper farmert. Tíz órakor felszálltunk az utcánk végén a nyolc ipszilonos faros buszra, amely egészen a Vöröshadsereg utcáig (a mai Piac utca) repített minket. Amíg anyám a Centrum áruház emeletén a Vörös Október ruhagyár konfekciói között próbált valami méretarányos ruhadarabot keresni, addig én nyakamba vettem a lábam, és átrobogtam a Simonffy utcai trafikba. A megtakarított tízórai pénzemmel határozottan nyitottam be a csengettyűs ajtón.
A trafikos néni fiatal korom ellenére barátságosan fogadott. Hiába, a rendszeres találkozás már akkor is meghitté tette a vásárló és az eladó viszonyát! Margit néni 1932-ben bérelte ki először várostól a kis helyiséget. Akkor még „csak” aranyszínű töltőtollakat töltött fel tintával. Később bővítette ki tevékenységi körét dohány és ajándékforgalmazási körrel.
A négy négyzetméteres boltban elképesztő árumennyiség volt bezsúfolva. Kacsintós pénztárca, ami a céllövöldében két pálcás volt, kicsi kerek pohárba zsúfolt gombfocicsapatok a magyar élvonalbeli klubokkal, vetkőzős toll, szagos rózsaszín radír, abbás, omegás, winnetous zsebtükör, similabda, kafnis pisztoly, zsigulis, skodás, kulcstartó, nikkelezett sellős pecsétgyűrű, Napilapok, bélyeg, boríték, töltőtoll, gebinesek által gyártott kis műanyagautó, vízi pisztoly, totó- lottó szelvény, pipa, szipka, dobozos gyufa, benzines öngyújtó, és persze a dohánytermékek széles választéka. Na, és ott volt amiért én egy hétig koplaltam, a konyhaasztalon hadrendbe állítható műanyag katonák tömkelege. Érdekes módon ezek a kissé sorjás műanyag figurák a rajtuk lévő ruházatuk alapján az emberiség történelmét végigtekintve csak két komoly háborút vett figyelembe. Az Észak- amerikai telepesek és a bennszülött indiánok ádáz harcát, és a II. világháborút. Azon belül is a német-orosz fegyveres konfliktusokat. Én Winnetou mániás voltam akkor. Az összes indiános filmet megnéztem az Apolló moziban. Ezüst tó kincse, Az utolsó mohikán. Micsoda filmek voltak! Volt úgy, hogy az utcánkbéli Péntek Feri bácsi bravúrjának köszönhetően egy kópiát negyedóra csúszással a Vígben és az Apollóban is leadtak egyszerre. Ennyi idő kellett az oldalkocsis Pannóniával közlekedő Mozi Üzemi Vállalat dolgozójának, hogy a már levetített indiános film első tekercsét átvigye kezdésre a másik vetítőhelyre.
Margit néni elém rakott egy nagy karton dobozt, ami tele volt műanyag katonákkal. Négy harci díszbe öltözött, és három lovon száguldó apacs indiánt vásároltam, és egy nagyobb méretű színes fotót, amin Winnetou pózol teljes harci díszben. Telt-múlt az idő.
Középiskolás voltam, és én még mindig ott vásároltam ezt-azt. Persze nem indián figurákat, hanem a szakrajzórákra fekete Pelikán tust, meg a hozzávaló csőtollakat. A rendszerváltás sem igazán alakította át a trafik arculatát. Aztán jött a piacgazdaság. Az ország tele lett kínai
kacattal. Az internet sem tett igazán jót a papíralapú sajtónak. A törzsvendégek is el-elmaradoztak. Igaz, egyszer egy szakállas hetven körüli férfi nagyon meg akarta ölelni. Pedig csak egy doboz cigiért jött. Margit néni meg hagyta. - Tudja, világéletemben szívtam a dohány! – magyarázkodott az öreg. - Az ötvenes években idejártam a Kossuthra. Magától vettem szálanként a cigit. Most az unokám diplomaosztóján vagyok itt. Ő szintén a Kossuthon végzett. Mintha megállt volna az idő! Ötven év elteltével, még mindig működik ez a trafik.
2002-ben Margit néni 93 évesen nyugdíjba ment.
A trafiktörvényt már nem élte meg. Talán jobb is!
Dalnoky
Új hozzászólás