Az elmúlt héten ugyanezeken a hasábokon azt írtam, hogy két vereség még belefér az idei bajnoki címhez. A szombat esti 5-2-es vereség óta már csak egy.
Sok minden hiányzott a Hidegkuti stadionban ezen a több fertály órán. Elsősorban az alázat a DVSC labdarúgóinak a részéről. Nem akarom bántani a srácokat, mert eddig tették a dolgukat rendesen és remélem, ugyanígy cselekszenek a jövőben is, de muszáj levenni a nagyobb mellényt és tovább viselni a méretest. Mert ellenkező esetben jön a tegnapihoz hasonló méretes zakó. Kilehet kapni bárkitől, bármikor, de nem így. Nem elég csak kimenni a gyepre, oda kell vinni a szívet, az észt és a lábakat. Tiszta fejjel, koncentráltan és nincs gond.
Sopánkodásra semmi ok, de elbizakodottságra sem. Én ez utóbbit láttam az MTK ellen. Főleg a védelem tagjai nem találták az összhangot a társakkal, de saját magukkal sem. Korhut már a Győr ellen is betlizett, most megint. Talán pihenni kellene Misinek pár hetet, mint tette azt ősszel is és akkor elhiteti velünk, meg Pintér Attilával is, hogy a legjobb balbekk széles e hazában.
Ötöt kapni az akkor is sok, ha lottón nyeri a halandó. Sőt! Akkor a legtöbb. De ez a mostani valami más. Megalázó. Jó lenne, ha rám cáfolnának az aranyt váró lábak már kedden a Diósgyőr elleni Magyar Kupa derbin és jövő szombaton szintén idegenben a Paks ellen.
Nincs veszve semmi, a csorbát ki kell köszörülni. Tudom, ez óriási közhely, de tény. A legjobbakat nem jó ronggyá verni. De a legjobb alázhat mindenkit a kilencven perc alatt a pályán.
Mint ahogy tették ezt az MTK sihederjei szombaton késő este velünk.
W.Gy.
Új hozzászólás