Ha a gyerekeket kérdezik, mi történt az iskolában, az esetek kilencvenkilenc százalékában borítékolható a válasz: semmi. Erre reagálnak a kérdezők, amikor félig tréfásan jegyzik meg: mert a suli dögunalom, az egyik nap olyan, mint a másik, se vége, se hossza, monoton robot.
Mintha a gyerekek a szenvedés iskoláját járnák. Ja, a tudásért meg kell izzadni, márpedig az ifjabbak is felismerték, magukévá tették a honi trendet: minél kevesebb energiával eredményt elérni. Jelentem, nem megy. Az eredménytelenségről meg nem szokás beszélni.
A tanár ideges. Tenyerével veri a táblát, amikor hatodikosa még mindig hadilábon áll a szorzótáblával. Amikor a Nemzeti dalt Arany János munkájának tulajdonítják, akkor egy kicsit megszédül az irodalomból diplomázott. Humorosabb napján még hozzátenné: langyos, azaz Arany és Petőfi nagy haversága okán még közelítő feleletnek is elmenne. Nemrég egy megyei tanulmányi verseny kérdése volt Arany János elhalálozása helyének megjelölése. Egyik versenyző válasza ismereteiről sok mindent elárult: az erdőben. A történelem anyagát zsenge agyakba plántálni próbáló berosál, amikor a nebulóknak mindegy a tatár- vagy sáskajárás. A kétheti másfél óra földrajzon is csak a tanerő szemhéja indul fékezhetetlen rángásnak, Ausztria és Ausztrália következetes összekeverésétől. Ugye, ilyen sületlenségekkel nem szokás otthon dicsekedni?
A gyerekek mondandóikba gyorsan találnak jelzőket. Egymásközti beszélgetésekben csak hülye tanárként emlegetett diplomások kérdéseit, feleltetéseit, dolgozatíratásait személyes sérelemként élik meg. Akkor miért járnak iskolába? Mert kell! A törvény, az törvény. Úszik a családi pótlék, ha sokat hiányoznak. Hellyel-közzel látogatják is az órákat, de a pedagógusoknak nem sok örömük telik bennük. A tudás- és tanulni akarás hiányát szélsőséges magatartási megnyilvánulásokkal álcázzák, teszik tönkre az órákat, bosszantják, idegesítik tanáraikat… De otthon is a hülye tanár az általános említés. Milyen visszataszító, amikor például nyolc általánost végzettek vélekednek ily módon gyermekeik nevelőiről. Vagy az iskola nem gyermekközpontú? Van benne valami. Hiába az utóbbi két évtized oktatási reformjai, többnyire egyetlen szempontot érvényesítettek. Ez nem más, mint a gazdaságosság. Miután az állam visszaállamosította az intézmények zömét, igyekszik minél olcsóbban megúszni az iskolafenntartást. Kevés a felújítás, akadozik a taneszköz-ellátás, nem töltik be a megüresedett állásokat (Debrecenben van olyan iskola, ahol tizenhat státuszra kellene munkavállaló), pedagógusok hónapokig várhatnak egyes juttatások kifizetésére. Utazó tanárok, pedagógiai szakszolgálatosok jelentős késéssel kapnak útiköltség-térítést. Óraadók kéthónapos csúszással jutnak munkájuk ellenértékéhez. Jelentősen megemelt munkaidejükben gyakran nem diplomáshoz illő feladatokat végeztetnek velük (portaszolgálat, éjszakai ügyelet, tízóraira zöldségpucolás, kilincsjavítás, mert a tanévben még nem járt arra karbantartó). Tanárok saját járműveiken szállítják a gyerekeket rendezvényekre, versenyekre, mert a fenntartó nem biztosít forrást, kocsit. A tanárok saját pénzüket dobják össze a hozzájuk tapasztalatcserére érkező kollégák megvendégelésére. A pedagógus gyakran nyúl saját zsebébe, csakhogy egyes tanulók alapvető taneszközökhöz jussanak, hiányukkal ne akadályozzák az órák sikeres megtartását.
Ezekről nem nagyon tudnak a tanulók (nem is nagyon kellene, nem rájuk tartozik). Mivelhogy nincs mivel dicsekedni, másrészt keveset tudnak a tanárok nehéz sorsáról, valóban nem lehet más a válasz: nem történt semmi.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás