Nem él olyan ember a világon, aki számára ne léteznének meghatározó pontok a földi életében. Ezek kezdetét vagy végét izgatottan várjuk vagy éppen a pokolra kívánjuk az egészet. Figyelem! A következőkben erős szubjektum olvasható, azonban a gondolatot nyugodtan magára veheti mindenki, ki-ki saját létére vonatkoztatva.
Az érettségiről a diákok többsége rosszallóan nyilatkozik, emelt szinten ez a megmérettetés még bonyolultabb, körülményesebb. Én magam sem éreztem másképp (a vizsga napjáig). Feltettem a stílszerű „költői kérdést” a magyar szóbeli előtt, hogy mi a bánatért kell nekem Tolnai Ottó addig tök ismeretlen kortárs művét tanulmányoznom, amelyben egy világítótoronyról van szó, meg Adriáról, meg tulajdonképpen minden egyébről. A másik véglet se jobb. Balassi Bálint majd’ félezer éves gondolatait minek magoljam be úgy, hogy az időbeli távolság miatt szó szerint egy árva ponton sem tudom magam beleélni a költő szerepébe. Ugyanígy a matek. A legtöbben eleinte félünk tőle, aztán eljön a pillanat és sikerül.
És mi az érettséginek az az oldala, ami miatt sosem akarjuk, hogy vége legyen, egyik pillanatról a másikra tovatűnjön? Hogyan fogalmazhatnánk meg azt, ami az érettségit jóval magasztosabbá teszi mint, amilyen valójában? Egy szó: közösség. Véget ér egy korszak, egy remek csapat válik szét, mindenki megy a maga útjára és elkezdődik az a bizonyos nagybetűs ÉLET, amelyet ez a közeg, ezek az emberek alapoztak meg egymásnak.
Elindul valami teljesen új, ismeretlen, rejtélyes folyamat. Na, ezt nevezzük a kezdet végének. Ez teljesen az egyénre bízott döntés, hogyan és milyen érzelmekkel éli át valaki. Csak jó tanácsként: Kifejezetten negatívan nem éri meg hozzáállni a helyzethez, mert így csak a saját „szép emlékeinket” áldozzuk fel. Ugyanakkor ujjongani sem célszerű az elválás örömére, mert akkor a későbbiekben fog megérni a gondolat és a lelkiismeret legyőzhetetlenül erős játéka fogja tudtunkra hozni, hogy ennyire mégsem kellett volna várni a végét, mert semmit sem lehet ugyanúgy átélni mégegyszer. Így tehát egyetlen út marad. Racionálisan szemlélni ezt az egész életnek nevezett valamit és emlékezni a múltra, várni a jövőt és persze megélni a jelent. Winston Churchill, a múlt század egyik legmélyebb gondolkodású és legpéldásabb politikusának szavai éppen ezért vágnak teljes mértékben ide, amikor azt mondja: „Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán ez a kezdet vége.”
Barna Marci
Új hozzászólás