Korábban börtönben dolgoztam. A mai napig találkozom olyanokkal, akik nevelésem alatt álltak. A minap is trappoltam a Ruyter utcán. Kedvenc állatomnak, I. Kandúr András őmacskaságának vittem esti elemózsiáját, amikor a hiányos közvilágításban rámköszönt valaki: - Jó napot kívánok, nevelő úr! Nem ismer meg?
Az a nagy harci helyzet, hogy több ezer rab gondját, baját viseltem. Hiába tartom jónak az arc- és névmemóriám, ennyi embert megjegyezni képtelenség. Persze vannak kivételek, akik valamivel emlékezetembe vésték magukat, ám a nagy számok törvénye szerint is kevesen akadnak.
A férfi vékony, idős, arca fehér szakállal keretezett. A szeméről ismertem rá. Ravasz, huncut szemek. Többször ült lopásért. A rácsok mögött festőként dolgozott.
- Csaba, mit keres erre?
Földerült a néven szólításnak:
- Örülök, hogy megismert… Különben a közelben dolgozom a TÜZÉP-en.
- Jó útra tért? – incselkedtem vele.
- Megöregedtem – válaszolta egy kiadós sóhajt követően – Rájöttem, nem éri meg.
- Most igen?
- Inkább. Kapok napi ötezret. Rakodó vagyok, de ha kell, vezetek is.
- Hol lakik? – érdeklődtem tovább.
- Van albérletem. Havi húszezer, meg a rezsi. Azért keveset fizetek, mert reggel négykor kelek, este hat-hétre érek haza. Akkor már csak arra vágyom, hogy minél hamarabb ágyba kerüljek… Öregszem is – folytatta rövid gondolkodás után, mintha tűnődött volna, mit mondjon még – Idős koromra egyedül maradtam. Nincs feleségem, a három gyerekem pedig meghalt. Egyedül a bátyám él. Vezérigazgató egy cégnél. Jól megy neki. Néha segíteni szokott. A felesége is sok pénzt keres. Harminc éve dolgozik a banknál.
- Hogy bírja egyedül? – hangomban érezhette az együttérzést. Szeme sarkában könnycsepp jelent meg. Gyorsan elmaszatolva válaszolt.
- Nincs más. Ez van… Ráadásul tavaly ősszel öt fiatal megtámadott. Be voltak drogozva. Kettőt levertem, de az egyik úgy megszúrta a karomat, hogy műteni kellett. Csuklótól könyökig platina van a kezemben. Azóta, ha látok egy ilyen társaságot, inkább elmegyek egy másik utcába, nehogy bántsanak…Akkor azt hittem, nem tudom többé magamat ellátni. De csak magamra számíthattam. Még mindig fáj, de dolgozni kell! Hála az égnek, a tüzépen megbecsülnek. A világ összes pénzéért sem engednének el. Ha éjjel kettőkor azt mondják: Csaba sürgős meló van, én azonnal megyek. Valamit valamiért. Ők fizetnek, megbecsülnek, én meg igyekszem.
- Alkohol?
- Egy korty sem! – tiltakozott hevesen – Annak idején megbolondultam a piától, és csináltam a sok hülyeséget. Mindig sitt lett a vége… Nem, nem, nem akarok visszakerülni!
- Most merre tart? – tudakoltam úti célját.
- Haza. Most fejeztem be a munkát. Egész nap téglát pakoltunk. A kezemet sem érzem. Azt hiszem, nem is főzök magamnak, hanem lefekszem, mert hamar eljön a reggel.
- Na, akkor jó éjszakát! – búcsúztam tőle.
- Köszönöm. Rám fér, bár nem hiszem, hogy ringatni kell… Viszontlátásra!
- Én rendszeresen erre járok, biztosan fogunk még találkozni – mondtam, mire ő bólintott.
- Biztosan úgy lesz. – azzal nejlonszatyrát a járdáról felemelve búcsút intett, indult a vasút felé.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás