Felkeltem. Tegnap még feszült voltam, reggelre mégis elmúlt, de valami már nem ugyanaz. Befejeződött az erőltetett menet. De legalább túléltük.
Amikor elmentem kézilabdameccsre, bennem volt a tudat, hogy a Vasutas bájos úrhölgyei, Töpfner Szaszáék sajnos idén nem éremmel a nyakukban hagyják el a Hódos parkettjét. Így lett. Fájdalmas, csontig hatoló izgalom volt bennem, hol a telefont bújtam, közvetítést nézve, hol az eredményeket nézegettem, számoltam, hol pedig a pályát figyeltem. A debreceni csarnok pályáját, talán még annál is nagyobb aggodalommal a fehérvári gyepet. A hétszeres bajnok DVSC címeres mezében küzdött tizenegy bátor legény. Nem fényes medálért, nem európai „turnéjegyekért”. Valamiért, ami a csapatnak, a Loki múltjának, a Lokomotív örökségének és persze a felülmúlhatatlan szurkolóknak jár, de ha elérjük, talán mégsem érdemes örömujjongásba kezdeni.
Gól, majd még egy, meg egy harmadik is. Loki három, Vidi null. A fehérváriak jövőre másodosztálybéli riválisaikat boldogítják majd pályán, lelátón és azon kívül. A piros-fehérek pedig maradnak ott, ahová tartoznak. Pokol volt a szezon vége. A hármas sípszó pillanatában egy picit talán mégis mennyben érezhette magát a debreceni szurkolói társadalom. Még, ha az NBI kiesőzónájának pokoli tüze is csipkedte a lokistákat.
Egy a lényeg: bennmaradtunk! A többi már a csapaton múlik.
Barna Marci
Új hozzászólás